Már vártam, hogy tele lesz székely viccekkel a televízió meg a rádió. Hogy aszongya, a székely bácsi. Egyik évben csupa ilyesmit lőtt be egy ismert humorista, az egészben az volt a jó, hogy legalább egy esztendőre való vicckészletet kapott kézhez a székelység.

Januártól decemberig, a bodegáktól az ingajáratokig mindenhol így kezdődött egy viccesnek induló beszélgetés: hát azt hallottad-é, hogy elment fáért az erdőbe a székely… Vagy azt kérdezi öreg Gazsitól a fiatal Gazsi. Vicces egy fajta vagyunk, az egyszer igaz, csak nehogy szemünkbe mondják! Olyan viccesek, mint az örmények Jerevánban. Vagy a skótok. Csak az a különbség, hogy tudomásom szerint sem az örmény, sem pedig a skót nem mond viccet magáról. A vicceket mások mondják róluk.

S hogy mi mégis mondjuk a magunkét, ennek nemcsak magyarázata van, hanem oka is. Egyszer majd visszanyomozunk a történelemben, vagy még jobb, a kollektív tudatalattiban (ami nem a kollektív gazdasággal határos törpebirtok). S ha visszanyomozunk, abból sem lesz más, csak egy vicc, ami úgy kezdődik, mint megszokhattuk, amikor fáért indul az oláhfalusi, de valami egészen más vidékre téved. Még azt is megkockáztatom, a székely nagyon nem szereti, ha mások viccelődnek vele, ezért aztán készakarva ő maga válik vicceinek alanyává és tárgyává egy személyben. E furcsa helyzetre az egyetemes irodalomtörténetben keresek és találok párhuzamot.

Rostand hőse, Cyrano de Bergerac senkitől nem tűri el, hogy megjegyzést tegyen orrára, amely a természet jóvoltából irdatlanul nagyra sikeredett. Minden élc párbajjal végződött, amiből rendszerint hősünk került ki győztesen, lévén hogy mestere volt a kardvívásnak. Egyvalakinek volt szabad gúnyolódnia emez ormányon, akár mértéket sem ismerve: neki magának. Tény és való, nekünk még a világirodalmi példa sem hiányzik, hogy belássuk, már csak ilyenek vagyunk….

Hogy megyünk a nagy orrunk után, mert ez a közhiedelem szerint a jó irányba visz minket, de ha mégsem, akkor megengedjük magunknak, hogy mondjunk egy cifrát egyáltalán nem csalhatatlan iránytűnkre.

Hát szóval ilyen vicces ez a világ, mi több, e vicces világban mi is viccesek vagyunk, amiből esztendő minden napjára jut, mondtam már, legalább jövő szilveszterig. S hogy nem viccelt agyon bennünket az év végi szórakoztató média, ez is jelent valamit: vagy nagyon (hogy ne mondjam, az unalomig) megszokott bennünket az anyaországi, de még az erdélyi médiafogyasztó is, vagy vannak még nálunk viccesebbek is.

Csak az a kérdés, kik, mik, mert az anyósvicceket is egyre inkább unják, a szőkéről nem is beszélve. E ponton akár a marslakók is beköszönhetnek, vagy ha retrózunk, hát a Taszilók, Arisztidek, Jeanok, Kohn meg Grün, mert lássuk be végre, nincs új a nap alatt.

Forrás: Udvarhelyi Híradó