„Vezényszó nélkül is haptákba állt a század, mikor 14 karácsonyán olyan békeköszöntőt vágott ki, hogy bőgött ott mindenki, mint a gyermek. A standbéli vén csontok a váltukra emelték, s úgy ünnepeltek, a költőt” – ezt a néhány sort nem egy Petőfi-kaliberű költőről írta a Csíki Lapok újságírója 1939-ben, hanem az egyszerű csíkszentdomokosi harangozó-ról. Szabó Gergelyről, akit éppen fegyverszónál, a lövészárokban csókolt homlokon a múzsa, s el sem hagyott 1958-ban bekövetkezett haláláig… De nem a tizenkét gyermeket felnevelő Szabó Gergely az egyetlen csíki katonapoéta: a csicsói, 1891-ben született Kelemen Mátyás rokonai is jókora füzetet őriznek, benne a másik 82-es baka rímeivel…

„Bús dall”-os könyv

„Ferencz József a fiának fogadott / Ferencz József midőn Bécsbe utazott / Kilencz székely bakával találkozott / Kérdő tőlük vitéz urak mi újság / Udvarhelyt a regutákat sorojzák” – ezeket a sorokat 1914. április havában vetette papírra a csíkcsicsói Kelemen Mátyás „1912 béli szenvedő”. A sűrűn teleírt, megsárgult füzet, amelyre egyik rokona, Székely Lajos hívta fel a figyelmünket, számos, különböző időpontban keletkezett verset tartalmaz. A legelsőket 1913-ban, Mölesdörfben írta Kelemen Mátyás, „írtam unalmamban”, „irtam szivem fájdalmába akor mikor a szeretőm elhagyót” – jegyezte meg néhány vers alatt, máshol magyarázza, hogy „mindezen verseket én emlékül írtam, azért hogy bárki olvasa az eszébe jusak”, az viszont nem derül ki, hogy saját versekről van-e szó, vagy esetleg általa ismert népdalok, balladák szövegét vetette papírra. Valószínűleg mindkettőre van példa.
„Darumadár fent az égben hazafelé száldogál / Vándorbotal a kezében czigány legény meg meg gall”, máshol: „Reszket a bokor, mert madár szák rá, / reszket a keblem, mert eszembe jútál…” – vedlett népdallá a lapokon a Petőfi-vers. Rögzítette a Baka-hiszekegyet, és feljegyezte „Az 1912-beli öreg baka búcsúját és nótáját” is.

Háborús krónika

Hogy mit is jelent ezúttal az „1912-beli” kifejezés, arra Nagy József hadtörténész segített választ találni.
– Kelemen Mátyást 1912-ben kétéves tényleges állandó katonai szolgálatra hívhatták be a székelyudvarhelyi gyalogezredhez. A 82-es gyalogezred a közös hadsereghez tartozott, és a Monarchia területén különböző állomáshelyei voltak, nem tartózkodott folyamatosan itthon Székelyudvarhelyen – magyarázta Nagy József. – 1914 nyarán például az l-es, 2-es és 4-es zászlóaljak Bécsben helyőrségi szolgálatot teljesítettek. Ez a magyarázat arra, hogy miért Bécsben született a versek egy része, vagy miért emlegeti többször is Ferenc József császárt a szerző. Ugyanis néha a 82-eseket is beosztották, hogy amikor a császár a palotájából hintóval a minisztériumba megy, sorfalat álljanak és tisztelegjenek a kivonulásához. Ez nagy megtiszteltetésnek számított, mert csak a birodalom elit ezredei kerültek oda, hogy reggelente a császárnak tisztelegjenek – jegyezte meg a hadtörténész.
Az 1914 tavaszán keltezett versekből kiderül az is, hogy várják a bakák a leszerelést, csakhogy csalódniuk kellett, leszerelés helyett kitört a háború, és 1914 őszén éppen a tényleges katonai szolgálatuk második évét töltő katonákat vitték az elsők között a frontra. Kelemen Mátyás így a nagy háborút is megverselhette egy 100 szakaszos költeményben. „Fütyent a masina szép lasan elindul / Anya és feleség szive ősze szorul / mindenki jelen van halavány, szomorú / Mindenki szeméből a könyü kicsordul.” vagy „A német hadsereg kitűnő és bátor, / Nem fél ő ha minyjárt anyi is az angol / Mint fűszál a réten tavaszi időbe / Ütögeti hegyét tavaszi erővel.” – olvasható a verses krónikában.
Hogy Kelemen Mátyás őrveze-tő mikor szerelt le, nem tudjuk pontosan, csak azt, hogy Doberdónál megsebesült, ellőtték a bal karját, s a második világháborúba éppen hadirokkantsága miatt nem vitték el. Hat gyermeket nevelt fel, Székely Lajos közlése szerint 1966-67 körül hunyt el.

Költő született a lövészárokban

Másik „költőnkre”, a csíkszent-domokosi Szabó Gergelyre, aki ugyancsak 82-esként harcolta végig a háborút, az 1930-as évekbeli Csíki Lapokat olvasva figyeltünk fel. Szabó Gergelyt is, „mint annyi mást, a nagy háború tette versiróvá”
– olvasható a Csíki Lapok 1934. február 4-i számában. „Kettős érdekessége van olvasóinak. Egyfelől megmutatják, mit gondolkodik és érez a nép egyszerű gyermeke, másrészt érdekesen világítják meg, miként is születik a népköltészet. Egyik-másik, mint Szabó is, ügyesebb a dalszerzésben, megindítja azt, a többi meg igazít, jobbít, változtat rajta. 0 sem tanulta a versírás technikáját, nem csoda, ha rendben és ritmusban van döccenő bőven, de nincs döccenő az érzés őszinteségében és tisztességében.”
A korabeli újság egy verset is idéz: „82-es ezredbeli vitézek / Bő bugyogós olaszoktól nem félnek / Vidám arccal áll a csapat egy sorba / Kapitány úr Petrig kommandójára. / Ne sírjatok édes anyák és lányok / Dicsőséggel jövünk vissza hozzátok / Megcsókolunk minden lányt és jó anyát / Béke lengi körül majd e szép hazát.” (1915. augusztus) Azt már néhány évvel később, az 1939. május 14-i lapszámban írta bizonyos „k£”: „Azt szokták mondani, hogy a költő nem lesz, hanem születik. Költőnk ez alól a szabály alól is kivétel. Születni megszületett ő is, hogyne, mégpedig az anyakönyv bizonysága szerint 1883-ban, de költővé jóval később lett, 1914-ben. Elég emlékezetes dátum, nemde? Akit a bölcsőben homlokon csókoltak a múzsák, annak ez idő tájt nem kellett a szomszédba mennie egy kis írnivalóért. Költőnk élt is a jó alkalommal. Virágokat gyűjtött a lövészárok partján, a dekkung tetején; a gránáttölcsérek szélén s csokorba kötve nyújtotta át őket a hálás bakaközönségnek a főhadnagy úr születésnapján, nevezetesebb ünnepnapokon, pihenések idején. Nem panaszkodik, hogy nem volt megérdemelt sikere. Orbán főhadnagy úr is megmondhatná, ha élne – Isten nyugosztalja szegényt -, hogy vezényszó nélkül is haptákba állt a század, mikor 14 karácsonyán olyan békeköszöntőt vágott ki, hogy bőgött ott mindenki, mint a gyermek. A standbéli vén csontok a vállukra emelték, s úgy ünnepeltek, a költőt, aki megmondotta, hogy a következő húsvétra okvedenül mind hazakerülnek az asszonyok s a család mellé. Azután eljött a húsvét, el az új karácsony, ünnepek jöttek, múltak, s mindegyik egy-egy új verset fiadzott. Csak 17 húsvétján volt egy kis baj az ünnepi verssel. Költőnk akkor éppen szabadságon volt falujában. így avers elmaradt. Megszületett ellenben Vilmos fia. Hogy miért éppen Vilmos ? Az úgy volt, hogy akkor volt már a családban Dani, János, Jóska, István, Péter, Gergé. így hát nem maradt más hátra, mint ahhoz a háborús tartalékhoz fordulni, melyből akkoriban a Vilmosok, Ziták és Károlyok kikerültek.”

Szabó Gergely nyomában

Szabó Gergelynek és feleségének, Katalinnak összesen 18 gyermeke született, ebből 12 – hét fiú és öt lány – érte meg a felnőttkort. A legnagyobb és legkisebb között 31 év volt a korkülönbség. Ma csak a két kisebb, Veronka és Gyárfás él, de rokonság akad bőven: az egykori harangozónak és feleségének aranylakodalmán, 1957 körül, a párnak már 42 unokája, 4 dédunokája és két ükunokája volt. Mi egyik menyüket, a 88 éves Szabó Imrénét, Teréz nénit és a legkisebb leányt, a 79 éves Gál-Szabó Veron-kát kerestük fel. Mindketten vidáman mutatták az általuk őrzött fényképeket, s verseiből is idéztek, de az öreg harangozó irományait nem tudták elővenni, és nem is tudnak arról, hogy valaki megőrizte volna. „írom a levelet haza Csíkországba, megírom benne, megyek szabadságra”- próbálta feleleveníteni az egyik unoka Szabó Gergely sorait, s a meny, Szabó Imréné folytatta: „Két leányom van, öltöztesd pirosba / úgy hozd az állomásra”.
– Minden csekélységből verset csinált – tette hozzá Szabó Teréz, aki férje révén is szokva volt a rímfaragókhoz, ugyanis férje, Imre, valamint egyik öccse, József is próbálkozott a költészettel.
Ez utóbbinak a verses füzetét már testvére, Gál-Szabó Veronka mutatta nekünk.
– Jóska sokat élt más városban, de tromfoltak egymásnak levélben – mondta a legkisebb Szabó lány, aki 1936-ban született. – A szüleim nem foglalkoztak gyermek-eltevéssel. Míg anyám szoptatott, nem maradt terhesen. Minden két évben születtünk. Közben meghalt öt testvérem, 2-3-4 évesek, azután születtünk mi: Jóska, Gyárfás s én. Az egyik nagyobb bátyám el is nevezett minket sarjúcsaládnak, s a szüléinkre haragudtak, hogy miért sarjultunk ki… Anyánk olyan 55 éves lehetett, amikor mi születtünk. 56 éves korában még szült. Enge-met úgy szült, hogy hátrament az istállóba, s tehénfejés közben megjött a szülési fájdalom, de nem akarta félbehagyni a fejest, abba helybe kipottyantott s a kötényében elého-zott, s aztán hívták a bábasszonyt. El is neveztek minket szaporítós fajnak…
Veronka néni úgy emlékszik, hogy az édesapja Asiagónál is harcolt. – Van egy imakönyve, amit a háborúban meghordozott, kétszer égett le a káliba fölüle, s a könyv megmaradt épen. Egyszer elküldték a legnehezebb harci ütközetbe, s annyira megvédte a jó isten őket, hogy akkora ködöt küldött oda, hogy az ellenség nem látta, s megmenekültek. Azt is mesélte édesapám, hogy haza akart jönni, mert megvolt már több gyermek, de nem engedték, s ledőlt egy lövészárokba s az Úr Jézus megjelent neki. Azt mondta: Gergé, ha akarsz menni a családodhoz, maradj így, ahogy vagy, s ha nem, emeld fel egy kicsit a fejedet!” Mikor észre tért, akkor süllent el a golyó a feje felett, hanem meghalt volna. S akkor megköszönte ajóis-tennek, hogy meghagyta az életét. 12 gyermeket kiházasított, mindegyiknek lakodalmat csinált, s azt mondta, én adtam nektek kovászt, s ti gyűjtsetek hozzá. Mindegyiknek adott földet, kaszálót, belsőt, de építeni nem épített. Azt mondta, segítsetek egymásnak, építkezzetek! Egyedül Jóska nem épített. Egy költő sosincs téma nélkül, derült ki a Szabó József megmaradt füzetéből, aki verset faragott a gereblyéről, a szerelmi dolgokról, s egy bolha is többoldalas költeményre ihlette. Apjának, Szabó Gergelynek a költészetét nem ismerjük ugyan, de az említett 1939-es újságcikkből tudjuk, hogy egyszer az egyháztanácshoz is rímbe szedett beadvánnyal fordult a toronyóra javításának munkadíját kérve, és a sérvét megműtő orvosnak is versben adott hálát.
Lányától, Veronka nénitől sem idegen az írás: rózsafüzér-társulati vezető, ő imádkoztat a halottak mellett, s ott űjártunkkor a megsérült régi, imákkal, énekekkel teli füzetét mutatta: már elkezdte valamennyit átmásolni egy új füzetbe, hogy úgy hagyja hátra valaki fiatalabbnak…

Daczó Katalin

Forrás: Hargita Népe, 2015. február 6.