A tábornok fiam ma délután az ozsonnánál kihirdette, vagyis inkább bejelentette a szükségállapotot. Először azt hittük, viccel, pedig magyarázott valamiféle erkölcsökrő1, magasabb szempontokról meg közérdekekről, de mi a többi fiammal éppen a tarbogánvadászat rejtelmeiről beszélgettünk, és nem nagyon figyeltünk oda. A tábornok fiam erre üvöltözni kezdett, és majdnem el is sírta magát, mindenféle polgároknak titulált minket, azt firtatta, miért kell neki rühellnie az összes fivérét meg az apját. Nem mondtunk semmit, egy csészét se vágtunk hozzá, mert láttuk, hogy reszket a félelemtől. Magamhoz húztam, az ölembe ültettem, a fejét simogattam, és lehunyt, kicsit megduzzadt, könnyes szemecskéit puszilgattam. Hálásnak mutatkozott. Adtam neki egy süteményt, megengedtem, hogy egy kortyot igyon a borocskámból. De úgy látszik, ez is megártott neki, mert fölpattant, az asztalra szökkent, és ott kezdett üvöltözni a becsületről, anarchistáknak meg civileknek mondott minket. Egy kicsit untuk már, bár ha nem éppen a tarbogánvadászatról beszélgetünk, talán mulatságos is lehetett volna az én tábornok fiam. Mondtam neki, hogy most már hagyja abba, ha jó lesz, kap egy kis málnaszörpöt. Na, erre előrántotta a pisztolyát, figyelmeztető lövéseket adott le a sapkámra, és végül valahányunkat a fal mellé parancsolt. Ott persze terpesztett lábakkal meg fölemelt karokkal kellett ácsorognunk. Föl-alá mászkált mögöttünk, és azt magyarázta: ő ugyan nem akarja, csak mi kényszerítjük rá, hogy internálótáborba küldje a famíliáját. De jó is ez így, mert hogyan néznének rá a többi tábornokok, ha nem tenné meg. Ő ugyan nem akarja, de kénytelen egy kicsit megkínoztatni minket, mert a becsület oltalma nem engedi meg a kivételezést. Éppen a részrehajlástól való tökéletes mentességének magasrendűségét ecsetelte, amikor szerencsére hazaért a fivérem, adott neki három pofont, és elvette a pisztolyát. Most kint sír a spájzban, mert megsértődött, amikor leköptük.

Forrás: Andrassew Iván: Mondott könyv