Nem újdonság már az olvasó előtt sem, hogy nagyapám rajong a tüzes italokért. Egyébként ez természetes, sőt elképzelhetetlen a munkások életében, hogy józanul elviseljék a gyötrődést, ezért kell valami belső erő, aminek hatására lélek öntődik az emberbe, hogy jókedvvel végezze teendőit. Nos, nagyapámnak ezt a „lelki táplálékot” részben a pálinka biztosítja.
Nyári időszakban falun mindig nagy a forgalom, az emberek igyekeznek beszerezni a télire szükséges takarmányt. Általában közösen takartuk fel nagyapámékkal a szénát. A forróság hevében állandó rendelkezésünkre állt a frissítőül szolgáló, több megyében elismert Bedő-borvíz, amely elviselhetőbbé tette a hőséget.
Szokássá vált nálunkfelé, hogy a legfiatalabb személy hordja a borvizet, így kistestvéremet, Jóskát érte ez a megtiszteltetés, aki egy kétliteres palackból kínálgatta a munkásokat, hogy szomjukat oltva folytathassák a munkát. Mikor nagyapámhoz ért, viccből csak félig töltötte meg borvízzel a poharat.
– Ha má’ félig tőtöd, akkor legalább töltsd kisebb üvegből – utasította vissza a poharat nagyapám.
Jóska nem értette, mit akarhat nagyapám, de miután anyám felvilágosította, előkerült a „kisebb üveg”, azaz a pálinkás üveg is. Másodszori töltögetés után, elfogyott a pálinka, mire nagyapám felsóhajtott
– Nagyon csúf az az üveg.
– Olyan mint a többi… Mé’ lenne csúf?
– Azé’ me’ üres! – sajnálkozott a nagyi.

A szerzőnek nemrég megjelent prózakötetéből (Elrejtett névjegyek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2014)