A lengyel költő márványszobra

A hatvanas években a lengyeleknek volt egy igen tehetséges költője, ugy hivták, hogy Brodzinszki. Tarnovban született, szegényen, rossz modorral és még rosszabb külsővel, egész élete finom kis dalok írásával és koplalással telt el. Lefordítottam magamnak néhány költeményét, egész leheletszerű hangulatok a felhőkről, a pacsirtáról, a mákvirág szirmáról, a lányok nyakáról, a bárányok bégetéséről és a tavaszi szélről. Van bennük valami rokonság Petőfi természetimádó lírájával, csak a hangjuk félénkebb, a ritmusuk bizonytalanabb, szegény Brodzinszkinek soha sem volt íróasztala, porzója, meleg szobája, az országutakon barangolt, csűrökben húzta meg magát és folyton a harapós komondoroktól reszketett.
Bizony, a lengyel költő nem született szerencsés csillagzat alatt, sokat didergett, ősztől tavaszig vacogott a foga, nem érte meg műveinek gyűjteményes kiadását, a jubileumáról sem vettek tudomást Krakkóban, pedig a végzet még azzal sem segítette elő a pályáját, hogy fiatalon elszólította volna az élő költők sorából, a halott költők sorába. Tul hatvanadik évén hunyta be Brodzinszki gyulladt szemét, parasztház pitvarában teritették ki a holttestét, a fejfája jeltelen fenyőtönk, mert az egyszerű földművesek sem tudták, ki a szomorú, öreg vándorló legény.
Brodzinszkit a balszerencse tehát utolsó sóhajáig el nem hagyta.
A megholt költő egy évtized óta érdekelni kezdte a lengyel írókat, felfedezték, kinyomozták a verseit, tüneményes népszerűségre tett szert. Valamelyik irodalmi társaság országos gyűjtést inditott, hogy szülővárosában, Tarnovban szobrot emeljenek neki. Szobrot, tiszta karrarai márványból, életnagyságban; a költő, aki folyton fázott, meleg bundát, prémes sipkát viseljen a szobron. Gyűjtőiveket bocsátottak ki, de Lengyelországban, teremtőm, olyan lassan gyűl össze a pénz, a nép szívesen aláir, ezreket, milliókat is, de fizetni nehezen tud. Mégis két év előtt kiadhatták a munkát Gádomszkinek, a hires szobrász három hónap alatt elkészült Brodzinszkivel, sovány, apró emberke volt világéletében, nem kellett sok márvány a faragáshoz, egy szeptemberi vasárnapon, nagy ünnepélyességgel leplezték le a szobrot a tarnovi városháza előtti térségen.
Ott állt a szerencsétlen Brodzinszki, felöltözve, mint egy földbirtokos, vagy sörgyáros bundában, kucsmában, a balkezében keztyüt tartott, a jobbkezében összegöngyölt papirost. Most már nem háborgatták a dühös házőrző kutyák, a hidegtől sem gémberedtek meg az ujjai. Elérte, amit egy költő elérhet a halála után, szülővárosa piacán a szobra hirdette nagyságát a késői utókornak, ahogy mondani szokás banketteken. Á másvilágon Brodzinszki nem tett szemrehányást többé az angyaloknak mostoha sorsáért, földi tartózkodása alatt,
Augusztusban kitört a háború. Tarnov piacán egyszer kozákok nyergeltek, máskor magyar huszárok. A költő mosolyogva nézte a katonákat báránybőr süvege alól. A szobrot nem bántotta senki, főztek, abrakoltak, énekeltek alatta, de a márványon nem fogott a füst és a szecska. December végén az orosz hadseregparancsnok lakott Tarnovban, a visszavonulásuk után pedig egy hadoszlályparancsnokság. Elmúlt négy hét, a Dunajec túlsó partján munkához fogtak a nehéz mozsarak. Előbb a város előtti földsáncokat lőtték rommá, aztán a pályaudvart, amikor az oroszok a városba húzódtak, kénytelenek voltunk néhány harminc és feles löveget a piacra is irányítani, hogy ne érezzék magukat nagy biztonságban. Hát amint az első sok mázsás löveg átszeli zúgva, rémes süvöltéssel a levegőt, repül hegyeken, völgyeken a tarnovi piacra, útjában találkozik Brodzinszki márványszobrával. A szobor apró cserepekre tört, mint amikor a szaladó gyerek elejti az orvosságos üveget a kövezetre.
Brodzinszki a magasságos firmamentum egy csücskén szundikált biztosan, álmából verte fel a széttört szobor zaja, elámult egy kicsit, aztán keserűen nevethetett. Igazi költősors az övé, még halála, megdicsőülése után sem hagyja el a balszerencse. Mert, miért éppen az ő szobrába szaladt az ágyúgolyó? A piacon három más emlékmű áll, azok meg se repedtek, csak az övé állott a vashenger útjában…

Forrás: Pesti Napló, 1915. február 11.