Afrikába készülnek a fecskék – s megtér az én földim kenyeres társam Hollandiából. Jövő-menő madár, ember nem jöttment még; készülnek, indulnak a fecskék kérezetlenül. Időváltozáskor a térdet a csúz – szaggat bennem a mehetnék. Jó volna eltekeregni valahová, mondjuk: kicsinek, jónak lenni, vándormadár szárnya alá bújni, átröpülni a világot. Nono! Visszahuppanok az eresz alatti padra s képzeletben végigtapogatom gyermekkorom minden fecskefészkét, megtelnek ujjbegyeim az elhagyott tollak kihűlő remegésével…
… És állok a bolt előtt, tökmag emberke, nagyapám vastag ujját szorongatva állok a kupaktanácsban, s tágra nyílt szemmel hallgatom a faluszája ember szívszorongató történetét a három fecsketojásról, a mesebelien csodálatos és valóságosan igaz történetet, mely szerint most esztendeje egy idegen érkezett messzi délről és addig-addig könyörgött, míg a pajtaeresz alóli fészekből oda kellett adnia mind a hármat, elvitte az idegen őket messzi Afrikába; kikeltek ott a három tojások, s most halljatok csodát: néhány hónapra rá visszaérkezett mindhárom fecskemadár a pajtaeresz alatti fészekbe. Vakuljon meg ő, ha nem ama tojásokból kelt madarak voltak, megismeri ő, csivitelésük is világra az anyjuké. Kacagtak az emberek, kezdetben jókedvűen, aztán, hogy erősítgetni kezdte igazát a mesélő, egyre gunyorosabban – s én megszorítottam jó erősen nagyapám ujját: mit nevetnek?! Nem érzik, milyen csodásan igaz ez a mese? Hűségre később aztán buzgón okítgattak, s én fölényesen hagytam, mert soha ilyen meggyőzőt…
Ülök hát az eresz alatti őszben, s leül mellém az én cimborám, falus felem, érkezvén Hollandiából. Faggatom, meséljen, mi újság arrafelé, hová ereszünk alól a madár sem jár? Kelletlenül, mint aki tudja, hogy a sok is kevés az itthon-ülőnek, ezt-azt pötyögtet. Nógatom, nógatom, s egyszer csak huncutan megvillan szeme, hunyorít: s végre olyan nagy újságba
kezd, amit messziről érkezőtől elvárunk. Találkozott ő ott – így – valahol egy benzinkútnál valakivel aki elmesélte, hogy az ottani tudósok fecsketojásokkal kísérleteznek: Afrikába szállítják okét, s a kikelt madarak a régi fészekbe rendszerint visszatérnek. Nézünk egymás szemébe fene-jókedvvel, hümmögjük értékelően, micsoda európai költészetet művel nek a mi falubeli székelyeink, lám, már Hollandiában is hallani…
Messzire mennék, fecsketojás lennék…

Forrás: Farkas Árpád: Asszonyidő. Publicisztikai írások. Kriterion, Bukarest, 1983.