Tizenöt éves unokahugomat megkérdeztem, mit vegyek születésnapjára. Azt felelte — naplót. A napló födele piros chagrin-bőrből legyen, ezüst csattal és a sarkában ezüst lemezzel, amelybe később nevének kezdőbet űit fogja bevésetni.
— Miért éppen naplót? — faggattam — minek az neked?
— Minek? — csodálkozott — hát annak, hogy az élettapasztalataimat megörökíthessem.
Nem mertem ezzel az érvvel szembeszállni. Magamban gondoltam ugyan: … te, gyermek, te, mit tudsz te az életről és a tapasztalatokról, amit te látsz, az nem az élet, amit te tapasztalatnak nézel, az nem tapasztalat, mit pedig te leirsz, arról az örökkévalóság nem vesz tudomást … de nem szóltam semmit, már csak azért sem, mert a naplóval könnyen leráztam magamról a születésnapi ajándék gondját.
Ma megint eszembe jutott unokahúgom naplója.
Egy újságíró elbeszélte, hogv József főherceg naplót vezet a harctéren. Nem is egyet, de kettőt. Az egyikbe katona-tapasztalatait irja, a másikba pedig azokat a gondolatait, amelyeket családjának szánt. Minden nap előveszi a két könyvet, az egyikbe beleönti az eszét, a másikba a szivét. Főherceg, altábornagy cselekszik igy. aki tízezreket állit tüzvonalba és akinek egyetlen kézmozdulata nyomán az ellenség rajai pusztulnak el. A felelősség több mázsás sulya ül vállán, agyának minden kereke a hadi térkép rajzain fordul, lelkét reggeltől estig az a gondolat zakatoltatja, hogy győznie kell, mert nem csupán élő népek sorsa függ ettől a győzelemtől, de az eljövendő századok is ebből a győzelemből fognak életelixirt szürcsölni. S ez az ember rongyos, piszkos orosz falvakban, füstölgő petróleum-lámpás vörös fénye mellett leül egy könyv elé, amelynek fedelén a naplóm hat belüje ragyog és ir, ir, ir beléje annyit, amennyit esze és lelkiismerete diktál…
Ez meglepő, talán keveset meg is döbbentő.
Hiszen mi már beleszülettünk abba a hitbe, hogy az epistola és a memoire meghalt. Ha élvezni akarjuk csudálatos bájosságát, földerítő hamvasságát és mindazt a szóban alig kifejezhető valamit, amely abból az intimitásból árad ki, amikor az ember egyedül van egy szobában egy lap fehér papirossal: akkor a könyves polcon kell kereskednünk, mert csak száz esztendővel ezelőtt írtak levelet és naplót. A közlekedés kora megölte mind a kettőt. A levél korcs formájában megmaradt ugyan, hanem a napló végképpen elsorvadott. Csak tizenöt éves unokahugok simogatják szeretettel fedelét és ők akarják benne megörökíteni élettapasztalataikat. S most, ime, akad izig vérig katona, kinek szintén életszükséglete az a szentimentálisnak hitt banalitás s aki igy szól az üres laphoz:
— Gyere, most gyónni fogok neked…
Meglepő ez, de megdöbbentő is, mert mindig megdöbbentő, ha egy hitünk összeomlik.
Nem József főherceg az egyetlen, aki most naplót ír. A háború drámájának sok tizezer szereplője szorongat rosszul hegyezett ceruzát ujjai között és irja: ezt éreztem, ezt láttam, ez a vágyam, ez a gondolatom … A levél és napló föltámadtak hamvaikból és olyan viruló életet élnek, amilyent soha.
Természetes is ez az általános iskolakötelezettség korában. XIV. Lajos hadseregében talán öt ember tudott írni száz közül és csak ezer között akadt egy, aki érzéseit összefüggően képes volt leírni. Ma száz közül nyolcvan ösmeri a beüt és legalább husz meg van róla győződve, hogy amit ő ir, az másokat is érdekelhet. És érdekli is. Mert minden emberi érzés és gondolat érdekel bennünket, amelyet a világháború támasztott.
Egyáltalán, nem csupán a világháború támasztotta gondolatok és érzések érdekesek-becsesek, de mindegyik, amit az élet fogantatott meg. Még a tizenöt éves unokahug élet-tapasztalatai sem komikusak. Az arravaló szem találhat közöttük olyat, amely az élet millió titka közül legalább egyel megfejt, ilyen kis leány naplójában akadt egy angol professzor erre a megjegyzésre:
— Én férjhez szeretnék menni azért, hogy kis babám legyen, azután meg azt szeretném, ha a férjem meghalna …
Ebből a mondatból a nemek ellentéléhez olyan hatalmas érvet kovácsolt, hogy az angol királyi akadémia a tagjai közé választotta.
Azokban a háborús naplókban, amelyeket most írnak, marékszámra kerülhetnek elő olyan megjegyzések, amelyek világító fáklyaként fognak szerepelni az eligazodni akaró történetíró előtti E kor írójának munkája, természetesen, nem lesz olyan könnyű, mint azon kor írójáé volt, akit egyedül Anonymus följegyzései inspiráltak. De amennyivel nehezebb lesz a munkája, annyival igazabb, hűségesebb és becsületesebb is lesz.
A nagy mérlegelésnél okosnak és szavahihetőnek talált napló éles véső lesz, amelyiket a hivatalos történetirók benyomásait igazítják helyre. Ezer és ezer ilyen véső készül most, szinte hallani véljük a sercegést, a mozgolódást, a lábsurolást és nyelvcsettintést, amelyet készítése előidéz.
Azon a napon tehát, amelyiken megtudtuk, hogy nehéz lovassági kardot forgató főherceg-generális naplót ir, törüljük le szánkról azt a mosolyt, amelyet a tizenöt éves unokahugok ambíciói küldtek oda. Ma tisztán láthatjuk, hogy a napló nem naivitás és nem gyerekség, de hasznos véső az.

Forrás: Pesti Napló, 1915. február 11.