Selejtidők
Interjú Keszthelyi Györggyel
……………………………………………………………………………………………
Ötvenöt éves vagy, amikor első köteted felkerül a netre (Keszthelyi György: Bárány kalasnyikovval, MEK, 2010) – nem sietted el kissé a dolgot? Még érik ebben a korban a költő…
Ötvenöt év nem kevés, lehet, az utolsó kenet felvétele előtt írom meg tíz legjobb versemet. Mi lenne akkor a MEK-kel?
Mi ez, amit te művelsz? A város felismerhető (Házsongárd, Nádas-patak, Malomárok, a Continental barokk kapuja…), a gondok lehúzzák a nagytestű, szilárd szerkezetű verseket, ez adná a Keszthelyi-féle kolozsvári barokkot?
Igen, ezek a helyszínek valóban felismerhetőek egyes verseimben, de nemcsak a barokk, a gót, hanem a hagymakupolás katedrális is. És persze az aláhúzó Házsongárd, amely nem kegyelmez.
Jól értettem? Saját korod nevezed “selejtidők”-nek? Pesszimistának mondanak, de ez több annál, ez keserű reménytelenség: ”vétek volt elvágni a köldökzsinórt” (A közlekedő edény).
Határozottan ezek a selejtidők. A szellempusztító, értéktaposó pénzverdék. Talán jobb lett volna a világ EMBER nélkül, nem észleltük volna saját pusztulásunkat. Viszont aki jól ismer, nem nevez pesszimistának.
Ez lenne a mai romániai valóság: “egy hitelképtelen, véres hússzelet”? (Tavaszi ebéd)
Igen, és ez a legjobb, amit mondhatok erről a valóságról.
Melyik múltról beszélsz itt: “Disznó évek – ganajtúrás”?
Mind a közelmúltra, mind a távolabbira érvényes a kifejezés, hiszen annyira hasonlítanak egymásra.
Magyarázd, kérlek, ezt a sort: “hirtelen Volgába vágja magát”!
Ja, hát persze, a valamikori idők státusszimbóluma a Volga volt. (Fekete VOLGA). Ma már a Lamborghini.
Gyakoriak verseidben a “keresztény” szavak, mint az “Úr”, az “Isten”, “Szentlélek”, “Krisztus”. Sok a “kereszt”, sőt: “kereszt az élet”. Keresztény költészet lenne a tied – “hadd halljak echte égi hangot” – vagy ezek csak természetes kellékei egy keresztény világban alkotó embernek?
Gyakran eszembe jutnak a halk, okos szavak, amelyeket gyermekkoromban a hittanórákon hallottam. Más világ volt az. Senki sem kényszerített rád semmit, ami megmaradt, a tied ma is. Ezért a kereszt számomra ma is a jóság és az áldozat szimbóluma. Persze ma már nehéz megőrizni mindazt, amit ott tanultunk, hiszen törvényszerűen nap mint nap becsapjuk egymást.
Megtartó erő szokott lenni a szerelem – egy vers kivételével itt csak a testi szerelem van jelen, az is csak a kurvák szintjén…
A szerelem gyönyörű, páratlan dolog, mind testi, mind lelki szinten. A kurvák sem megvetendő személyek, miért lennének rosszabbak, mint mások?
A költő nemcsak csalódott meg öreg, hanem magányos is (megfogalmazva a Homlokszemcsék című versben, mégis egy közösség nevében beszél – saját generációja nevében? Vagy fontosabb annál az etnikai identitás – lásd például a Bárány kalasnyikovval című verset?
A gyengébb kihasználását, igába hajtását, kiirtását soha nem fogom elfogadni, azért szeretném, ha az áldozati bárány használni tudná a Kalasnyikovot.
“A tudósító is szitává lőve” – írod a Frontátvonulásban, a költő lenne a “tudósító”?
Ebben az esetben igen, hiszen ő tudná hitelesen és művészien továbbadni a történéseket.
Mintha konkrét képek szolgálnának alapul a versek születéséhez – felbukkan bennük a kábítószeres, otthontalan, tizenéves, a kórház, grasszálnak a kurvák, megjelenik a Vulkán utca…
Nem viszolygok a hontalanoktól, akin tudok, segítek. Kézfogásnyi barátságban vagyok egyesekkel. Ők is emberek, mi is emberek vagyunk.
“Másnak íróasztala van”, panaszolod, mi van neked? Mindössze egy létravég. Mire helyezed a hangsúlyt: távolabb látni a létravégről?
Ja, persze, nekem is van egy szerény íróasztalom, csakhogy nem az biztosítja a megélhetésemet, hanem inkább a létra. Meg annak a vége.
Kérdezett: Gergely Tamás
Pusztai Péter rajza
2010. szeptember 1. 17:35
Harmadik országból gratulálok a könyv megjelenéséhez!
Nem esett szó az illusztrációkról…
A szerző — banalitást mondok — érző lélek. (Érző szerző.) Az interjú kérdései — szerintem — azt kerülgetik, mint a forró kását, hogy az érző szerző miért bújik annyiszor a kiégettség álarca mögé.
1980. nyarán, a moszkvai olimpia menyitóünnepségének napján, a foggyökér-műtéten frissen átesett Kozma Szilárddal söröztem a Sétatéri-tó közelében, a Kaszinó árnyékában. Éppen arról beszélt, (huszonöt éves korunkban, [hiszen osztálytársa voltam a szerzőnek, Keszthelyi Györgynek]) –…, nos, Kozma Szilárd ekkor éppen arról beszélt nekem a kertvendéglőben, az érzéstelenítőre felhajtott korsó sör mellett, hogy MANAPSÁG GYANÚS, AKI NEM MILITÁNS, (és ezért a kijelentésért akkoriban még kürül kellett néznünk, hogy ki hallhatta meg).
Ezt a ’80-as mementót, (szűz korom utolsó heteiből) azért idéztem fel, hogy — Keszthelyihez kapcsolódva — elmondjam: MANAPSÁG GYANÚS, AKI NEM KIÉGETT, és meg kell tanulni KIÉGETTÜL. Keszthelyi György kiégettül (is) ír, hogy könyvét kézbe vegye a többi NEM-KIÉGETT olvasó.
2010. szeptember 1. 20:42
Minden kérdés, minden vájkálás megengedett kíváncsi olvasónak, riporternek. Gyuri állja a sarat. Kissé meglepődik, hogy mire vetemedik a kérdező, de mintha számított volna mindenféle indiszkrécióra.
K.Gy. kötete számomra olyan, mint egy derűs, napfényes havasi reggel, amint épp a harmat csapódik ki a füvekre és a járda porára, és akkor hirtelen fölzakatol a közelben, a nyitott ablakon át egy légkalapács, egy mindenre elszánt aszfalt- és betontörő szaki kezében, aki addig nem nyugszik, míg föl nem aprította morzsalékká a tegnapi úton krétával kijelölt csíkokat. Gyuri berobbant. Egyes versei olykor csak sokkoltak, felráztak. Várakozásra késztettek. Most viszont üt-vág-kaszabol-szabdal. És ezt most már így fogja tenni mindaddig, amíg perforáló masinája működik.