Akit Diósszínbe hívnak, gondolja meg százszor – s induljon. Nem tudom, érzik-e a Bakó környékiek, hogy szürkület után a Szeret mentén végigfut valami levélfonákot mozgató, hideg áram? Dehogyis! Egész esztendőben érzik, mért éreznék különösképpen most, mikor én is itt vagyok? Hosszú csavargás után, mint a hetedik krajcárt, úgy találtuk meg a falut, hová hivatalosak voltunk éjjeli szállásra, váll-vállhoz feszülő boros összeszorulásra. Elvarázsolt falu volt, az éjjeliőr, a legkisebb királyfi találta meg a házat, amelynek sötét ablakán bezörgettünk. Villany nem gyűlt odabent, csak a világosság futott ki mezítláb az ajtón, földig érő fehér vászoninget viselő lány képében. Bátyját keressük, s ő elszomorodik. Bebizonyítjuk valahogy, hogy barátai vagyunk, s a lábujjai között ficánkoló sártól, meg valami mástól igen kelletlenül hátravezet a sütőhöz, s — lesz, ami lesz! — belöki az ajtót. Kétszer háromszoros odú… papíron helyiség. Háromezer pakk cigaretta füstje s két hektó bor szaga ront ránk, s egy csonkig égett gyertya néma homálya, amely alól lassacskán előszivárog három nova-ütötte arc. Bepréselődünk most már, hátha kiszorítanánk a rossz levegőt. A fiú benyálaz ide-oda úszkáló vendégfogadó csókjaival, a kisszéken hosszú nyirkos haját próbálgatja emelgetni a földről egy öreg, az apa meg – Szervátiusz-faragta arc – úgy nyomja fejét az ajtófélfához, úgy ropogtatja állkapcsát, hogy vendéglátásra józanodjék valahogy. Kisirül az ajtón, s mikor újra bebukik, világító kancsóval kezében, válla fölü1 ránk omlanak az éjből a balladák. Tikmony! – suttogja, mintha erdő; s vetkőztet, leitat, öl a tekintete. – Tikmony! – ismétli, s mi önkéntelenül, féloldalasan megindulunk a fal mellett, mohó vággyal a künti éjszaka iránt. A fiú eszelős édesapámozással vesz védelmébe: vendégül ő hívott.
Az apa nem tágít, tölgyfaág-recsegés a hangja, ahogyan közli: őneki vendégmarasztaláshoz ez a szó, meg a bor van, mással kínálni nem tud. Húsz éve jártak utoljára erre magunkfajták, kérdezték: a tojást errefelé hogy hívjak, TIKMONY – ezt tudja mondani azóta is.
Kiszédülünk a füsttel az éles moldvai éjszakába. Mögöttünk a fiú részeg zokogása, eső hull, tele az ég alja a tojás és tyúk szemerkélő meséjével.

Forrás: Farkas Árpád: Asszonyidő. Publicisztikai írások. Kriterion, Bukarest, 1983.