Nagy divat ám a kutyaélet mostanában. Úri dolga van a kegyetlen embernek, viszont az annál szerényebb mulatság, a szenvedés, megmaradt a szegénynek. Keresett szó lett a dicséret és jó pénzért el is adják az embereknek, na de úgy, hogy semmit nem érez belőle, csak annyit éppen, hogy ez is pénzébe került. Ínséges időkben gazdagok ám a lelki szegények, mert ők nem tudják miről maradtak le, na de nem így egyesek, kik már a saját epéjüket is képesek eladni egy csepp kényelemért pontosan, mint a kárörvendők, kik irigységből, kenyér hián’ megélnek a mások megszólásából.
Az Isten bizonyosan nézegeti ezeket a kínlódásokat onnan fentről és nagyon gondolkodhat azon, hozza-e előbbre a világvégit vagy hagyja még, hátha végre kialakul az emberek között a „csízió”, ami által békében tudnának élni egymás mellett. De, mivel csodák csak Őfelsége által keletkeznek, és most épp tanulási időszak vagyon a Földön, nem úgy nézett ki, hogy egyelőre a szeretet legyőzné az egyesek epéjét.
Megtörtént, hogy régebb az emberek megfogták a kaszákat, kimentek a hegyoldalba és szépen kaszáltak egész nap. A gyűjtött szénából, sarjúból pénzben ugyan kevés haszon, az állatoknak annál nagyobb kincs keletkezett. Értéke volt a tárgynak, érdeme a munkának és nem került sokba. Összefogott a falu, erdőre menet pár terű fával visszajött, és a fiatal házasoknak házakat építettek. Nem ment kárban az erdő, hasznos érték volt a fa és nem adódott el, kifele, messzire. Az a vicces, hogy pár fából szép ház lett. Most az emberek elkényelmesedtek és inkább nem mozdulnak, várják, hadd legyenek irányítva mások által és eladják a fát. Eladják bizony, de ház sem lesz belőle, mert kicsi árat adnak érte. Elúszik kérem egy egész családi örökség ahhoz, hogy abból annyi pénz jöjjön, ház legyen belőle. Ha lesz. Bizony kaszáltak az emberek, állatokat tartottak és napi rendszerességgel kertjeiket gondozták. Mert a kert olyan, mint a gyermek. Ha nem gondozzák, elvadul, kócos lesz. A gondozott kertek pedig valahogy olyanok voltak, mint a családtagok. És egy adott szinten, a szükségelteket is kielégítették. Mostanában olvastam az újságban, hogy lopják az erdőt. Biztos valakié. Most az erdő ideiglenes megélhetési forrás lett. Régebb szükséglet volt. És bizony, ha úgy marad, akkor nem kerülne oly sokba egy új ház és a munkaerő is értékesebb lenne. Most ugyanahhoz a munkához nem elég az ember és a megrendelő. Van hozzá személyzetis, irodafőnök, szerszámkezelő, eladási ügynök, külföldi kapcsolattartó, belföldi ellenőr. Fizetésben verik azt, ki dolgozik és azt is, ki lassacskán eladja erdejét. Fájdalmasan olvashatjuk, hogy legtöbb ember segélyeken él, segélyeket vár. Gyakran van ez, különösképpen egyik falun élő családdal is. Ilyen segély, olyan segély. Az erdejüket eladták már rég, mert jött az ügynök és rábeszélte őket. Kiforgatta őket olyan jussukból, amely generációk hagyatéka. Aztán, mivel elfogytak az erdők, fogytak a lehetőségek. A fiataloknak házat kell építeni, nincs miből, a tégla nem mindenütt van, mert megszoktuk, hogy azt már gyárak készítsék, jó távol tőlünk. S ez a család várja most, hogy segélyeket kapjon, mert munka sincs, ugyanis régebb volt még kertészet vagy talán egy másik gyár a közelben, ami megszűnt, mert már nem osztott olyan jövedelmet, amit már nem lehetett elfeketézni. Ez az a világ, hogy az a család ül és vár. Mert egy olyan évszázadban nőtt fel, hogy megváltoztak az értékek. Megváltozott, mi az amit megtanítanak az embereknek és mi az amit nem. Megtanítottak arra, hogy mi, emberek, nem vagyunk képesek egyedül előteremteni javainkat. Nem hiszünk saját ereinkben és nem tudjuk mihez kezdjünk, ha megszűnik a munkahelyünk. Mi az, hogy munkahely? Elmosta ez a szó azt a szavunkat, hogy lehetőségek? Ez a család várja, hogy valaki munkahelyet adjon nekik, de addig is segélyeket. És erre vár télen. Figyeli, ahogy a turisták végigmennek télen a gerinceken, sietve síelnek az erdők között, drága szállodákban laknak a közeli városokban és nem veszik észre, mennyire lehetne ezzel valamit kezdeni. És olvasom az újságban, hogy emberek verekedtek a községháza előtt, mert rizst meg kekszet osztogattak, valaki külföldi szervezet jóvoltából. Azok, kik az iskolában is azon perlekedtek, hogy a gyermek nincs hol tanuljon, mert nem ad az állam. És azt hiszik igazuk van. Ezek az emberek várnak és frusztráltak lesznek, egyre jobban. Hazamennek nagy bosszúsan, és arra gondolnak, nincs a kamrájukban semmi. Mert az állam nem segít. De a saját kertjeiket sem használják ki. Nem fognak össze senkivel, mert mindenkiben ellenséget látnak. Pedig nem rossz ember az, ki falun, közösségben éli életét. Az ilyen ember igényli a szeretetet és a törődést, de tudna is alkotni. De ez a világ, hej, elveszi tőlünk a hitünket önmagunkban, és nem vesszük észre a lehetőségeket. Mert nem vagyunk erre felkészítve. Mert úgy ment át rajtunk pár rendszer, hogy megtanított arra, hogy majd így, meg úgy kell legyen. Kutyavilág ez, mikor azt látjuk, a falvak zömében a kertek gondozatlanok, pedig kikerülne onnan sok, elegendő, több mint ami segély várható. De már nem ezt a példát látjuk. Az emberek nagy része saját falvaikban kegyetlenül magányosak lettek, mert nem bírnak alkalmazkodni. Lassan eladogatják legelőiket, mert nincs pénz lovat tartani, nincs hit földet művelni, azt is eladják, az erdő egy nyűg az adó miatt. Mert nem tudjuk használni.
Két ember ment a minap végig az utcán. Egyik szürkésbarna kalapban, zekében. Talán erdész volt. Másik, vastagon bélelt mellényben. Mentek és egyik folyamatosan mondogatta: – Kutya világ ez Gyuri. Kutya világ ez. Kezében egy háló narancsot vitt, majd beült egy régi fehér Ladába. Mire az utcasarokhoz értem, a Lada lefordult mellettem és tovament. Az autó hátsó ablakában egy plasztik kutya lógatta a fejét és csodálkozott talán azon, hogy azon a kicsi szűk utcában, egy nagy terepjáró leszorítja gazdája Ladáját az útról. Abban a pillanatban két kutya morogva szalad el az úton, majd a nagyobbik utolérve a vékonyabbikat, annak szájából kivette a csontot és elfutott vele, a fekete terepjáró után…

Ilyés András-Zsolt: Séta