Elém jött emlékeimben Joe (Dzsó) – ahogyan az egyetemi kollégiumban hívtuk. Ez a „bentlakás” egykor vendégfogadónak épült, de laktanya is volt hányatott léte során – fönn volt a budai hegyekben, a Mátyás királyunkat idéző egykori vadaskertben, a Fácánosban (hivatalosan a Béla király-úton). A (Hild József építette) Fácán fogadó a magyar művészek nyári törzshelyének számított, a fogadóval szemben található Tündérhegyi szanatóriumban sok neves költőnk-írónk és más művészünk pihent hosszabb rövidebb ideig. Nekünk csak szálláshely volt.

A Zugliget végállomásnál kellett leszállni az 58-as villamosról, és viszonylag meredek kaptatón fölgyalogolni az objektumig. (Ha az ember kicsit megpihent, jegyzeteit-könyveit lerakta, akkor vett egy mély lélegzetet és ugyanennyit ment még fölfelé, a Disznófőig; a névadó egy forrás volt, amely egy disznófejnek formázott kőből csobogott a kirándulók – megyen a hegyen a turista… – nagy örömére. De mi nem eme tiszta forrás kedvéért mentünk fel oda számolatlan esetben, hanem a hasonnevű becsületsüllyesztő söréért-boráért-pálinkájáért. Azóta se forrás, se kocsma. Joe is nagyon sajnálná.

1961-ben az ELTE gólyáinak egy részét ebben az „objektumban” helyezték el – a bölcsészeket, jogászokat, tétékásokat szobánként elkülönítve. Nekünk bölcsész-gólyáknak egy hatalmas legénységi hálóterem jutott: az egyenruhás elődök úgy harminc ágyat zsúfoltak bele, a szocialista (felső)oktatásügy ezt megduplázta, emeletes ágyak bevetésével. Jó hatvan egészséges ifjú titán – különösen éjjelente – hihetetlen viharos életfunkciókat képes produkálni; elég, ha csak a horkolásra vagy a kicsit lentebb bőviben eregetett békegalambokra gondolunk. Röviden: nem volt ideális tanuló- és pihenőhely. Alkotásra meg különösen nem volt alkalmas… Pedig a bölcsészek 99,9 %-a alkotónak készül: költőnek, írónak, művésznek, tudós nyelvésznek. (Persze talán csak 4-5 %-uk lesz igazi alkotó.)

Utassy Jóska, a kistermetű, kerek fejű, mosolygós arcú, kissé túlkoros gólya (a többség – velem együtt – az 1943-as évjárathoz tartozott, de voltak „katonaviseltek”, akik lehúzták az előfelvételis zászlóaljban az évüket, és voltak, akiket első-második nekifutásra nem vettek föl – Joe valószínűleg közéjük tartozott) kezdettől költőnek készült. A laktanya-korból megörökölt klotyósornak a bejárati ajtóhoz legközelebb eső fülkéjét sajátította ki alkotószobának – az ajtót mindig gondosan magára zárta, hogy egy hasmenéses vagy berúgott kolléga rá ne törjön. Mindenki tiszteletben tartotta Joe eme hóbortját – hóbortosabbak is akadtak, bőven. (Hasonló megoldással később római éveim alatt találkoztam: az egyik római egyetem magyar vendégtanára számára a nagykövetségi kezelésben lévő Római Magyar Akadémiának a tetőteraszhoz tartozó tálalóhelyiséget „utalták ki” lakásul; a teraszra kisebb fogadásokat terveztek eredetileg, de a nehézkes megközelítés miatt lemondtak róla – a fogadáshoz azonban beterveztek egy sor mellékhelyiséget is. A tanár úr, S. Péter barátom fölcímkézte a klotyóajtókat: „Dolgozószoba” „Nagydolgozó szoba” „Kisdolgozó szoba”, stb. Amíg népes családja a „lakás” egyetlen helyiségében élte életét – tévézett, aludt, stb. – addig ő a „dolgozószobájában” gépelte tanulmányait Gramsciról és József Attiláról.)

Utassy Joe is nagyon szerette József Attilát, írógépe azonban nem volt. Dolgozó klotyójában fáradhatatlanul rótta a verseket, kovácsolta a rímeket, néha kihozott egy-egy opust és fölolvasta nekünk, nem volt nagy sikere. Egyszer velőtrázó örömordítással ijesztett ránk, egy folyóiratot lobogtatva: „Megjelentem!” – Az Új Írás volt a kezében, akkoriban még a címlap behajtott fülén közölték a szerkesztői üzeneteket. Onnan olvasta diadalmasan: (csak emlékezetből tudom idézni) ’U.J. jeligére üzenjük: versei egyelőre némi kívánnivalót hagynak maguk után. Gondoljon csak erre a rímre: „Ágnes!/a szívem elektromágnes.” Vagy erre a strófára: „Nekünk utat/Kelet mutat,/Ezért ugat/ránk a Nyugat.” De ne adja föl, küldjön új verseket is.’

Küldött. Mert ő a 4-5 %-hoz tartozott. Jó költő vált belőle.

Diáktársnak is jó volt: lehetett vele borozni, nevetni, lányokról vagy még ennél is komolyabb dolgokról beszélni. Sajnos, csak azt az egy évet töltöttem a Fácánosban, utána elváltak útjaink. Egyetem alatt még csak egyszer találkoztunk: Siklóson, „fatornyos” városomban. Joe – és elválaszthatatlan barátja, Kiss Benedek, kiből szintén koszorús költő vált – magyar-népművelés szakon koptatta az egyetemi padokat. A nép műveléséhez hozzátartozott a nyári gyakorlat egy „művelődési házban”. Siklóson ez az intézmény az egykori Pelikán-fogadóban kapott helyet. A két (akkor már a Kilencekből ismert) lánglelkű ifjú költő egy szép hónapot töltött váráról és boráról híres városomban, sokkal több figyelmet fordítva a lányokra és a borokra, mint a népművelésre.

Ezután már csak könyvben találkoztunk: olvasgattam Joe verseit – őt magát többet nem láttam. Érettebb kori fényképét is csak most, hogy itt hagyott bennünket örökre.

A Te soroddal búcsúzom Tőled, Joe: áldjon meg az ég, áldjon ezerszer – és adjon végre békét, nyugodalmat.

Budapest, 2010. szeptember 1.