Ha nem ma­gyar lett vol­na, Európa ódákat zeng­ne róla!
Ha nem erdélyi ma­gyar, Ma­gyar­országon jogvédő és ifjúsági szer­ve­ze­tek százai tűzték vol­na a nevét zászlójuk­ra!
De mi­vel ma­gyar és erdélyi, ráadásul székely, ahogy nálunk történni szo­kott, majd­nem tökéle­tes az el­hall­gatás! A Nagy Erdélyi Ma­gyar Csönd­ben tökéle­tes a fe­lejtés! A Nagy Erdélyi Ma­gyar Csönd­ben még a helytállás, az erkölcs, és az iga­zi Nagy Tett példaképe­i­re sincs szükség.

Pe­dig, a hu­sza­dik század máso­dik felének leg­na­gyobb ma­gyar vértanúja volt – ha len­gyel lett vol­na, most utcák sora őrizné a nevét, kon­fe­ren­ciákon emlékeznének rá. És nem­csak a vértanú haláláért. Vértanúként meg­hal­ni nem ak­ko­ra tett, mint las­san évti­ze­de­ken át vértanúvá válni! Végigélni a sze­ku­ritáté ke­gyet­len­kedéseit, a börtönt, s hogy árulóvá ne válhas­son, a saját nyelvét egy zsi­neg­gel levágni! Talán az európai történe­lem­ben sem volt példa rá! S hogy­ha netán mégis, arra, hogy érzéste­lenítés nélkül va­la­ki­nek vissza is varrják –, mert ezt tet­te a sze­ku­ritáté –, biz­tos nem. De hát ki is volt és mit tett, Moy­ses Márton – kérdez­hetnék.
A Wi­kipédiából tallózok.
Feb­ruár 13-án lesz 45 éve, hogy a nagy­aj­tai Moy­ses Márton til­ta­kozásul a kom­mu­nis­ta dik­tatúrában el­szen­ve­dett sérel­mek el­len, önkezűen véget ve­tett az életének, saját el­határozásból a tűzhalálba me­nekült. 1970. feb­ruár 13-án, pénte­ken, egy évvel Jan Pa­lach prágai és Bau­er Sándor bu­da­pes­ti mártíri­u­ma után be­ment Brassóba, a kom­mu­nis­ta párt székháza elé, ben­zin­nel leöntötte, majd felgyújtot­ta magát. Rá három hónap­ra, a baróti kórházban hunyt el őri­zet alatt, 1970. május 13-án. A Se­cu­ri­ta­te pa­rancsára min­den or­vo­si ellátást meg­ta­gad­tak tőle. A tit­kos­rendőrség min­den versét és va­la­mennyi fényképét meg­sem­misítet­te.
Tehát, az 1941. ápri­lis 20-án Nagy­ajtán szüle­tett Moy­ses Márton költő és for­ra­dalmár volt!
Aki, már baróti diákként, ti­zenöt éve­sen, 1956-ban, a ma­gyar­országi for­ra­da­lom idején három társával meg­próbált átjut­ni Ma­gyar­országra, de eltévedtek, és így kény­te­le­nek vol­tak vissza­for­dul­ni. „Hol­nap for­ra­da­lom lesz”, „Vörös és fe­ke­te re­ak­ció” és „Beszélgetés a halállal” című ver­seiért és diákként foly­ta­tott „fel­for­gató” le­ve­lezéséért, 1960. no­vem­ber 22-én le­tartóztatták, majd a Szo­ko­lay-féle per­ben hétévi börtönbüntetést ka­pott, amit aztán másod­fo­kon két évre „enyhítet­tek”. A börtönben, hogy ne tud­ja­nak val­lomást ki­csi­kar­ni belőle, egy zsi­neg­gel levágta saját nyelvét, amit ott hely­ben min­den érzéste­lenítés nélkül vissza­varr­tak a se­cu­ri­tatés tit­kos­rendőrök.
Amit az igazság nevében még hozzáfűzhetünk, a szülőfa­lu­ja és a Ma­gya­rok Világszövetsége meg­próbálta a nevét kihámoz­ni a névte­lenségből. Ugyan­csak a Wi­kipédiából idézek: „A költő nagy­aj­tai szülőházán emléktábla látható. A 2005. május 15-én fel­ava­tott emléktábla az „egy­ko­ri pes­ti srácok” nevében Arany Ti­bor ajándéka, Kiss Le­ven­te szobrászművész al­kotása. A Ma­gya­rok Világszövetsége a Hon­fog­lalás 2000 Egyesület­tel és az 56-os Ma­gya­rok Világszövetségével össze­fogásban 2002. no­vem­ber 4-én ünnepélyes meg­emlékezést tar­tott Moy­ses Mártonról Bu­da­pes­ten, a Bat­thyány-örökmécsesnél. És tegyük hozzá azt is, Tófal­vi Zoltán történész, aki a legtöbbet fog­lal­ko­zott a ha­zai történészek közül 56 emlékével, köny­vet szándékszik írni Moy­ses Márton életéről. Várjuk a Tófal­vi Zoltán rég be­ha­ran­go­zott könyvét, ad­dig is emlékezzünk meg Moy­ses Mártonról egy fenn­ma­radt versével.

Moyses Márton:
Szomorú beszéd magamról

(Barátom­nak)

Akit sze­re­tek, mint a sze­retőm.
Ki­ben úgy hi­szek, mint az em­ber­ben,
Édes Barátom, sors­ban sor­so­som.
Hal­la­ni­ok kell, ha pa­na­szo­lom
az eljövendő szép em­be­rek­nek.
A for­ra­dal­mat hűen hor­do­zom,
az em­berséget bátran őrözöm
s tar­to­ga­tom másabb időkre.
Most jó gyil­ko­sok, értő gyil­ko­sok
ölik szer­vez­ve zilált erőnket.
Mar­nak, ha­rap­nak és züllesz­te­nek.
Ma­gam élete al­vajárókért
két sor szu­rony közt megy a halálhoz
Az út, jaj! hosszú na­gyon odáig,
halált nem könnyen ad­nak so­ha­sem.
(Ne­kik ke­gye­lem lesz majd egy­szer­re.)
Lássa, aka­rom, ma is va­la­ki
lássa, aka­rom, mai va­la­ki
Erőm hogy le­gyen halált bevárni.
S tud­jon ma­gam volt helyén megállni,
hogy­ha ki­hul­lok, újra va­la­ki.

Ko­lozsvár, 1960

Forrás: eirodalom.ro

1. Gergely Tamás:
   2015. február 19. 08:12

   Így van: nem tudunk róla, nem hordozzuk magunkban az emlékét