Ma már minden olyan távolinak tűnik, kusza képek, eseményvázlatok ,egy-egy idegen falu és város, a sebeik okozta ,nagy fajdalmukban üvöltő katonák kínba fagyott sápadt arca, a néma, kihalt utcán átrobogó orosz tankok,amelyek megállás nélkül gázoltak át a halott katonákon, a kényszermenekülések,a miden áron túlélni akarás,a grófnő vadászkastélya,aki minden reggel kilenc órakor elhaladt a tisztelgő legénység előtt tíz kutyájával,és Jenő bajtársára, aki miután a grófnő elment egy ilyen szemlén előtte,így szolt:”- Jobb lett volna ha a grófnő kilenc kutya helyett kilenc magyar kölyköt nevelt volna föl!”,a láger poloskái, tetvei, a keserű fogolydal:-” Ebben a lágerben, száz tetű lappang,vadászok is rájuk irgalmatlanul,át virrasztom az éjszakát, letépem ingem és gatyám, ilyen az éjszakám.”,a tíz méter széles priccsek,amelyek kemény tetőoszlopokkal voltak összerakva s a középső sor oszlopának mindkét oldalára deszka volt szegezve,amelyek fejpárnaként szolgáltak,még most hallja az oroszok velőtrázó csatakiáltásait :- Huri,huri!,mikor az idegen tájakon sík terepen menetelve a láthatár kiszélesedett és a messzeségben egy-egy hegylánc körvonalait látta,eszébe jutott újból az ő édes kis fészke,az a gyönyörű táj,ahol a láthatárt az erdők megrövidítik,megtörik,ahol minden zöld nyáron,s ahol kora ősszel már a bércek tetején hótakaró csillog,már ott is képzelte magát,a szekéren,ahogy megy fáért a Bodok-i hegyek közé,és onnan szemlélve a háromszéki tájat,a falvak piros színben pompázó arcát,amelyek közül egy-egy fekete színben játszó zsindelyes házikót is látni, s ahogy a kísérőjével énekelték azt a gyönyörű magyar nótát,hogy:- ” Fenyő,fenyő,árva magyar fenyő,miért hull a könny, a búzaszemekre?”,mikor valahányszor hazajött vakációra,korán keltette fel az apja,s örvendett ennek,mert tudta, hogy terepszemlére viszi a szülőfalu határa körül,a csodálatos Forrás dűlő oldalára,ahol tücskök,sáskák zenéje fogadta,s ahogy közelükben ért azok rögtön odújukban bújtak,de ő egy fűszállal úgy is kicsalogatta a kis énekeseket,a patakokat körülvevő fák berkeiben zengett a madárdal, a búzatáblák úgy néztek ki a visszaverődő napsugarak fényében,mintha aranylepel borítaná őket,fölöttük, mint valami helyben álló fekete kövek lebegtek az éneklő pacsirták hódolva a felkelő Napnak, és a búzaszálak között ott piroslott a pipacs és a kéklő búzavirág,az apja vállára tette kezét,és egy vers sorait mondta fel neki:-„El ne hagyd az ősi földet,el ne hagyd az ősi telket,el ne hagyd az ősi házat…!” ,ma mar mindez csak kusza emlék,eseménytöredékek,mint egy mély sóhaj a léttükrön.