Tegnap, február 20-án 88 esztendős korában elhunyt dr. Czédly József közgazdász, a bukaresti magyarság egyik huszadik századi kiemelkedő személyisége. Életútjáról, cselekedeteiről beszéljen az az 1999-es riport, amit Sike Lajos írt róla a Romániai Magyar Szó rendszerváltás utáni sorozata 3000. – ünnepi – lapszámába. Az írás szövegén nem változtattunk, csupán az ünnepi számra vonatkozó befejező mondatot hagytuk el.

Jó két éve a szenzáció erejével hatott, hogy Bukarestbe magyar alprefektust nevezett ki a kormány. Akkor minden valamirevaló lap írt róla, azóta csönd. Czédly József végzi a dolgát. Hogy miként, ez az alábbiakban kiderülhet. Elõbb lássuk a pályát, mely õt ide röpítette. Röpítette? Ez is mindjárt tisztázódik. Bevezetésként még annyit: Czédly József, a Duna-csatornát kétszer megjárt magyar jogász és közgazdász nem is olyan rég inkább hitte volna – ha mondják –, hogy a Hawaii-szigetek fõvárosában, Honoluluban lesz polgármester, mint Bukarestben alprefektus, vagyis a kormány második képviselõje!

Elõször 48-ért, utána 56-ért vitték… vízre!

A hazai „fényes szellõk” nemzedékéhez tartozik. 1948-ban végezte a kolozsvári Bolyai Egyetem jog- és jogtudományi karát. Nem csak õ, sokan hitték akkor, hogy lesz ebben az országban valamilyen demokrácia. Bár már akkor… De ne vágjunk a dolgok elébe. Több kínálat közül Bukarestet választotta, többnyire azzal az indokkal, hogy két- három év alatt itt tökéletesen megtanul románul. Aztán egy életre itt ragadt, leszámítva a kényszerû kitérõket. A Magyar Népi Szövetség dokumentációs osztályát vezette. (Nem akárki, Kacsó Sándor volt akkor a szövetség elnöke). Két év múlva, 1950 nyarán, mint sok magyar értelmiségit, õt is a Duna–Fekete-tenger csatorna építõtelepére hurcolták. Mi volt a bûne? Még egyetemistaként ellenezte, hogy a Bolyait és a Babest egyesítsék. Többen már akkor sejtették: nem lesz az ilyen egyesítéseknek jó vége! És igazuk volt. De meg azt is felrótták neki, hogy a Magyar Népi Szövetségnél az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 100. évfordulóján belejavított az ünnepi irányelvekbe, melynek „fent” megszerkesztett változatában több szó esett a „felszabadító szovjet hadsereg” dicsõítésérõl, mint az egész 48- ról, benne Petõfirõl, Kossuthról és a többiekrõl.

– A sors kiszámíthatatlansága, de számomra mégis kedvezõ alakulása okán három év múlva innen rövidebb idõre a szászmedgyesi edénygyárhoz, majd a Földmûvelésügyi Minisztériumba kerültem!

– Jól értettem: a Duna-csatornától mindjárt fel a minisztériumba? A mélybõl a csúcsra? Mit „követett” el?

– Volt a csatornánál egy nagyszerû román- zsidó ember. Haimer Samuila, az építkezések helyettes-fõmérnöke, aki felfedezte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, hanem a munkaszervezéshez is. Megszerveztem és rendszerbe foglaltam a föld elszállítását. Ez annyira tetszett neki, hogy 1953- ban Medgyesrõl mindjárt felhozott Bukarestbe. Elõször a Földmûvelésügyi Minisztérium beruházási, majd a talajjavítási fõigazgatóságán dolgoztam. Aztán 56-ban megint zuhantam, ha csak pár hónapra is, ismét vízre kerültem. A minisztériumban is külön gyûlésen kellett elítélni a pesti „ellenforradalmat”. Engem is megkértek, mondjam el véleményemet, hisz magyar vagyok, jobban ismerhetem a dolgokat! El is mondtam, hogy nem éppen úgy zajlottak a dolgok, ahogy a romániai lapok írják, s nem is volt olyan nagyon ellenforradalom! A következmény nem maradt el. Örülhettem, hogy végül csak néhány hónapig kellett dolgoznom a borceai rizstelep építésénél. Az ottani igazgató szintén felismerte, hogy nemcsak a lapátoláshoz értek, és visszahozott Bukarestbe a Földmûvelésügyi Minisztérium egyik vállalatához, ahonnan 67-ben megint bekerültem a minisztériumhoz. Ott dolgoztam a talajjavítási osztályon egészen 1991-ig, nyugdíjazásomig. Már nyugdíjasként hívtak az RMDSZ gazdasági igazgatóságára.
Sokkal többen mondják: „derék magyar”, mint „nyavalyás bozgor”

1992-ben három RMDSZ-képviselõ jutott be a 72 tagú bukaresti tanácsba, köztük Czédly József. Valljuk be, ez messze jobb eredmény, mint amennyi a fõvárosban élõ magyarok számából következne. Mint ahogy az sem csekélység, hogy a „legpénzesebb” posztra, vagyis az önkormányzat pénzügyi bizottságának elnöki székébe Czédly Józsefet emelték. Ez aztán megpecsételte hõsünk további sorsát, mert négy év alatt a helyi közigazgatás pénzügyi-gazdasági ügyeinek intézésében olyan tapasztalatra tett szert, hogy 1996 õszén, amikor az RMDSZ a választási eredmények jóvoltából kormányzati tényezõ lett, és a helyek elosztásánál az is felmerült, hogy legyen Bukarestben is egy magyar alprefektus, egybõl rámutattak!

– Hány alprefektusa van a fõvárosnak?

– Csak kettõ! Én, mondanom sem kell, pénzügyi-gazdasági problémákkal foglalkozom és a földtörvény alkalmazásával.

– Tehát a magyar alprefektus „földet osztogat” Bukarestben! Hogy nyeli ezt le a fõváros abszolút többségi lakossága?

– Elég jól elviseli. Mondhatom, sokkal jobban, mint gondoltam volna. Ma már jóval többen mondják nekem, hogy „derék magyar”, mint azt, hogy „nyavalyás bozgor”. Ez utóbbit is mindössze háromszor- négyszer vágták a fejemhez, olyanok, akiknek kérését nem tudtam teljesíteni, mert nem volt törvényes. De többen visszajöttek gratulálni, akiknek már rég elfelejtett ügyét, még 1991-ben vagy 92-ben letett kérvényét kedvezõen válaszoltam meg, köztük több korábban elfektetett kérést. Volt, aki nem gyõzött hálálkodni: tudtam, hogy a magyarok rendes emberek és megoldják az ügyemet… Az igazsághoz tartozik, hogy én bevezettem a számítógépes nyilvántartást, minden adatot, kérvényt, ügyet számítógépre tettem (korábban nem volt ilyen), s ezzel hihetetlenül felgyorsult az ügyvitel és ügyintézés, szerintem mintegy tízszeresére, amit érzékelnek az emberek is. Ez nagyon jó, mert híre ment, hogy elõnyösen változtak a dolgok.

– Milyen földek visszaadásáról van szó a fõvárosban?

– Azokról a bizonyos beltelkekrõl, amelyeket önkényesen elvettek tulajdonosaiktól. Ahová blokkot építettek, azt nem adják vissza, hisz az átment azok nevére, akik az állami tömbházat megvásárolták, az egykori telektulajdonos kárpótlásáról egy új törvénynek kell gondoskodnia. Ám a beépítetlen telkek vagy az egykori kertes házak szabad területe visszajár. És vissza is igénylik sokan, köztük azok is, akik évtizedek óta külföldön élnek, de nem mondtak le román állampolgárságukról, hisz Bukarestben egy jobb telek komoly vagyont jelent. Eddig közel 40 ezer telekvisszajuttatási kérvényt írtam alá, bíráltam el kedvezõen.

„Én, Kovács Sorin bukaresti születésû lakos…”

– Furdal a kíváncsiság: hány lehet ebbõl a negyvenezerbõl a szerencsés magyar? Hisz ismeretes, hogy Bukarestnek jelentõs magyar iparos- és kereskedõrétege volt már a századfordulón. A késõbbi építõk, de még a székely cselédlányok közül is többen letelepedtek, ide nõsültek, mentek férjhez és jelentõs vagyont hagytak utódaikra!

– Csak következtetni tudok, mert ilyenféle statisztikát már hivatalom miatt sem vezethetek. Többnyire a nevekbõl következtetek, meg abból is, ahogyan megszólítanak, mert sok bukaresti magyar tudja, ki vagyok, kinek a jóvoltából lettem alprefektus. A Kovács Sorin név – elég sok van ilyen – már csak a származásra utalk, pláne, ha születési helyként a fõvárost nevezi meg. De a csíki, háromszéki, brassói, vásárhelyi, szatmári születésû Kovács, Szabó, Szilágyi, Varga már mást is kifejez, kifejezhet. A kérdésre válaszolva, becslésem szerint, a negyvenezer közül 200-250 a szerencsés magyar, aki visszakapta egykor elvett bukaresti telkét.

Ez nem lebecsülendõ szám, még akkor sem, ha ezek a visszajuttatott telkek nem a Diadalív környékén, és nem is a történelmi városmagban, hanem inkább a kertes külvárosokban találhatók. Mint minden metropolisban, az ilyen csöndesebb helyek akkor értékelõdnek fel igazán, amikor a módosabb polgárok kihúzódnak az egyre zsúfoltabb és lármásabb belvárosból. Kérdésemre az alprefektus úr (domnu subprefect) csökkenõ bukaresti magyarságról beszél, jó, ha tízezren vallják még magukat magyarnak. Többen megkeresik ügyes- bajos problémáikkal. Csaknem rendszeresen találkozik velük fogadónapjai alkalmával is. Ha tud, ha erre törvényes lehetõség van, segít rajtuk, úgyis, hogy tanácsot ad, mit ne csináljanak!

– Csakugyan, mit ne csináljanak?

– Az ügyvédek beleviszik õket olyan ügyekbe is, amelyeket még nem lehet a törvény által orvosolni. Például, amint említettem, a blokkal beépített telek nem jár vissza, még kárpótlást sem adnak érte. Mégis egyes ügyvédek jó pénzért vállalják, hogy „visszaszerzik”. Beindítják a pert, aztán nem lesz semmi. Persze, az ilyesmitõl mindenkit óvok.

– A magyar vállalkozók, akik Bukarestben szeretnének üzleti kapcsolatot létesíteni, meg- megkeresik?

– Nem sokan, de jönnek páran. A vállalkozással kapcsolatos dolgok inkább a polgármesteri hivatalra tartoznak. Akik benyitnak hozzám, fõleg olyanok, akik már Erdélyben ott vannak, de szeretnének Bukarestbe is betörni, azok inkább azzal a szándékkal, hogy „mutassam már” nekik: melyik a polgármester ajtaja!… Szóval, vezessem be õket, mert ugye mifelénk egy kis ismeretség sosem árt!

Még a Ceausescu család is beadvánnyal kereste meg!

Czédly József azt a nagyobb, jelképes ajtót, a román–magyar kapcsolatok ajtaját is igyekszik a maga posztján mind tágasabbra nyitni. Nem kis része van abban, hogy magyar–román–olasz együttmûködésben létrejött egy üzlet 100 trolibusz közös (Ikarusz–Ansaldo–Astra) gyártására, Bukarest számára (az összeszerelés Aradon történt). Az elegáns zöld színû trolibuszok már futnak a fõváros utcáin. Az elsõ trolit Göncz Árpád indította be a múlt nyáron, bukaresti útja alkalmával, ott volt mellette Czédly József is. További száz darabot az idén és jövõre várnak.

Végül arra kérem az alprefektust (aki az RMSZ- kiadó Transil Részvénytársaság megválasztott fõkönyvvizsgálója, de másért is beugrik a szerkesztõségbe), mondjon egy- két történetet, hisz hivatali szobájába sokféle ember bekopog, sokféle kérvényt tesznek asztalára. Nem kell sokat gondolkoznia, hisz több ismert mûvész, közéleti személyiség, politikus vagy azok hozzátartozói eljutnak hozzá valamilyen módon, pláne, ha telket igényelnek vissza! Több nevet említett, köztük az Adrian Nastaséét, akinek apósa az õ aláírásával kapta meg egykor elvett telkének új birtoklevelét.

Akár a történelem fintorának is vehetjük, hogy a bennünket különösen gyûlölõ diktátor-család két tagjának, Ioan Ceausescunk és nõvérének Czédly József írta alá a birtokba való helyezéssel kapcsolatos még régebbi beadványát. Törvényesen visszajáró, öröklésbõl származó telekrõl volt szó. N.C. megfordulna a sírjában, ha megtudná: minden ellenünk elkövetett tette ellenére maradtunk annyian, hogy még Bukarest egyik fontos posztjára is jusson egy emberünk. (…)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ