Volt egyszer egy jó katona. Mindenre megtanították, amit egy harcosnak tudni kell. Csúszott, mászott, lőtt, cipelt, futott, dobott, robbantott, de még a táborrakáshoz is értett. A legjobb volt az ország valamennyi katonája közül. Azt mondták a tábornokok: na, ez a mi emberünk! Maguk elé hívták. Igaz, az egyik „pihenj”, a másik „vigyázz” vezényszót harsogott neki, úgyhogy a katona zavarban volt az első percekben, de aztán a tábornokok megegyeztek, és megengedték neki, hogy pihenvést álljon. Gondolta, talán mégse azért hívták ezek a nagyfejű emberek, hogy ugrabugráltassák. Nem is kellett soká várnia, hogy kibökjék, mi jövetben van. A tábornokok közül az, amelyik a legnagyobb váll-lapot és a legtöbb kitüntetést viselte, így szólt: fiam, meggyőződtünk arról, hogy te vagy a legvitézebb katonánk. Már csak egy próba van hátra. Az az igazság, hogy összetört az összes pálinkás- meg borosüvegünk. Mindössze tíz palack sörünk maradt. De itt a hegy mögött, átellenben vagy tíz kilométerre van egy kocsma. Ha elszaladsz oda, és hozol nekünk tíz üveg pálinkát, megjutalmazunk.
A katona elment, elhozta a pálinkát, megjutalmazták.
Máshol másképp mesélik a katona történetét. Azt mondják, a tábornokok nem ezt szánták utolsó próbának, hanem azt mondták neki, hogy már csak egy próba van hátra: embert kell ölnie. Előkészítettek neki egy gépet, ami pontosan úgy működött, mintha egy öregasszony menne egy kisgyerekkel. Azokat kellett lelőnie. A katona le is lőtte őket. Megkapta a kitüntetést, aztán kiküldték, hogy nézze meg közelről a hullákat. De amikor látta, hogy becsapták, megölte a tábornokokat.
Megint máshol úgy mesélik, hogy a tábornokok mondták, hogy csak az az igazi katona, aki a tábornoka parancsára főbe lövi magát. Megkérdezték a katonától: elismeri-e ezt? Az bólogatott, illetve „igenis”, ezt mondta. Adtak a kezébe egy revolvert, benne egy vaktölténnyel. A fejéhez emelte és elsütötte. Kitüntették, de egy óra múlva fölakasztotta magát az erdőben. A derékszíjára.
Aztán vannak, akik szerint a katonának azt mondták, háborúba kell menni, de egy utolsó kívánságát teljesítik, hiszen lehet, hogy odavész. Egy nőt akarok, bökte ki a katona. A tábornokok ezen jót nevettek. Megkérdezték, hogy mit akar vele. Meghágom, mondta a katona. Hát ezen még jobban nevettek. Azt mondták: megkapod a nőt, ha leskelődhetünk. Mert ronda vénemberek voltak azok a tábornokok. Mit tehetett volna a katona: beleegyezett. A tábornokok el is helyezkedtek lesállásaikba, meg is érkezett a nő. De mit láttak a nyáladzó vén vitézek? A katona a bérelt kurva ölébe hajtotta a fejét, és zokogott. Az meg simogatta.
Azt is mesélik, hogy a tábornokok azt kérdezték a katonától, hogy akar-e ő is tábornok lenni. Persze az rávágta: akarok. Hát melyik fegyvernemet utálod a legjobban? – ezt kérdezték tőle. Mindet, vágta rá a katona. Nincs kivétel? Hát akkor melyik fegyvernem tábornoka lennél szívesen? A katonazenekarokat meghagynám, az összes többit kiirtanám, mondta a katona. És a tábornokok megtették tábornoknak. De mivel mind öregek voltak már, és csak ez a katonából lett tábornok volt fiatal közöttük, hamarosan egyedül maradt, mert azok meghaltak. Így aztán abban az országban minden újoncot zenekarba soroznak, a hadiüzemek trombitát, dobot, cintányért meg efféléket gyártanak, és az egyetlen tábornokot úgy hívják, hogy a legfőbb tamburmajor.

Forrás: Andrassew Iván: Végrend. Mesék