Ismertem egy embert, aki szakított a civilizációval és elhatározta, hogy hegylakó lesz. Irtózott a megszokottól, a giccstől, eladta a rezsót, a fogpiszkálóit, az értük kapott pénzt kiosztotta a szegények között, majd a hegyekbe menekült. Félt a látható és láthatatlan veszedelmektől, a dilettánsoktól, kormánytól, ebtől, egértől…  A hegyen friss levegő volt és sok madár, virág meg eper. A gombát nyersen ette, mert nem volt gyufája, nem tudott, igaz, nem is akart tüzet gyújtani, hiszen szakított a civilizációval és annak minden nyersanyagával. A kovakő variánst lustaságból elhanyagolta. Sok kisebb győztes háborúban volt része, mégis megunta a civilizált életformát; már nem látta célját a sárkányölő szerepét játszani, sem a léleklovagét, mert felismerte, hogy a lehetőségek szűkre szabottak, a korlátozások  pedig végtelenek. Entellektüelnek nevezték, mert ismerte a Szókratész hátán lévő anyajegyek számát, civilizált életében apokrif műveket irt és antilírát művelt. Tudta, hogy az értelmetlent értelmessel kell helyettesíteni, de már nem volt kedve a módozatokat ismertetni, lévén, hogy a hegylakó status és a gombák nagyságrendjének megállapítása fontosabb dologgá vált számára. Itt csak annyi gondja volt, hogy meztelen testéről  lusta kézmozdulattal elriassza a csintalan legyeket, békés méheket. A minap találkozott a pucér Madonnával is, akinek elénekelte szerelmét és belé költözött. A hegy az övék volt. Élvezték a friss levegőt és a fű zöld színét. Neked, kedves olvasó, sajnos nem üzenhet semmit, mert már túl késő, úgy sem értenéd…  Megnyugtat az, hogy ez az ember csak egy különös emlék maradt nekem.