Nevek

(Részletek egy ciklusból)

Oly bibliás-szelídek, mint a János,
és fátylasok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkü volt.
Halk útitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlék-félhomályból.

Most nem tudom, mi kárhozat haragja
tiporta, mely rettentő istené,
hogy úgy jönnek fekete vérbe fagyva,
minthogyha Dante pokla küldené!
Jönnek tolongva és hivatlanúl,
tetemre hívó, támolygó sorokban,
torzult arcukra Rembrandt fénye hull,
ha gránát mennydörög vagy akna robban.
Árpád

“VIII. 28. Enyed jutott eszembe.
Ha meghalok, mi lesz a kisfiamból?
Dnyeszter, cölöp-tutajhíd, Mariampol.
A híd ívén: Zum Sieg. A győzelembe.”

A gyôzelem volt lelketekbe írva,
rohamra ûzô, vakmerô igéret,
s vesztett csaták után kihullt a véred,
eposzból így lett rettentô szatíra.

S Uzsoknál új fû leng a régi véren.
Mariampolnál bosszuló hadak
rohannak most a “győzelem” nevében.

Amíg belőled semmi sem maradt,
csak egy homályos, bús emlék-alak
s tekinteted egy kisfiú szemében.

Valér
(Tábori lap)

“Haragszol, testvér? Nincs reá okod.
S ha volna: este én már nem leszek.
Békült szivemmel hóba roskadok
s ragyogva néznek rám az Alpesek.

Gránát szakítja itt a szűz havat
s a sárban füstokádó poklot ás.
Fejem fölött ezernyi gyorsvonat,
echózva bömböl a hegyóriás.

Indulunk mi is mindjárt messzire,
a poklon túlról nyújts testvérkezet.
Én nem haragszom többé senkire…”

Este roham volt. Este elesett.

A hold kiszáll

A nap torzulva hull a kúsza fákhoz,
nem ritkít már az ágyúk ostora,
Egyet hörög még és kimúl a páthosz,
s az óda itt fel nem támad soha.

Gőzölve áll az árva harci róna,
a köd leszáll, a lappantyú sikolt –
és halkan, mintha holtak anyja volna,
könnyel kiszáll a sárgaszárnyu Hold.

Forrás: Falusi elégia, 1921.

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ