Hogyha elfelejtesz engem
Tanyát benned ördög verjen
Ha én neked már nem kellek
Azt kívánom hogy gebedj meg
Ha a szívedből kivetnél
Pópa álljon a fejednél
Ha a szemed vetnéd másra
Üljön tort az apád háza
Ha a szívemet eldobnád
Hóttodba csókoljon anyád

Kárhozz örök kopaszságra
Ne maradjon fog a szádba
Légy hídvégen guggoló
Kunyeráló kolduló
De ha holmi kurvaféle
Jönne ki hozzád estére
Poklok pokla égessen meg
Ha neked már nem én kellek
Este mikor vennéd kézbe
Gitárodat a tűz égje
Szemedre boruljon hályog
Kapj fekete sárgaságot
Verjen kórság a tüdődből
Görnyedezve vért köhögj föl
Hogyha mással fekszel össze
Ránduljon a tested görcsbe
Szökjön ki a szíved is
Ne tudd az út merre visz
Száradjon le kezed lábad
Ne horgadjon föl a vágyad
Még a halál is űzzön el
Két lej-érő tömjénfüsttel
Emberből légy nem-ember
Élve temessenek el
Csak én hozhassam meg álmod
S én űzhessem el az átkot

De ha hozzám jössz ki este
S ölelhetlek eszem-vesztve
Míg ló nyerít s valahol
Mély hangú furulya szól
Tépd le rólam hímezett
Királynői ingemet
És csókolj hogy csókod fájjon
Lohaszd le a forróságom
És én akkor majd meglátod
Elűzöm rólad az átkot
Messze futó vizek hátán
Gyorsan szálló szelek szárnyán
Kergetem majd messzire
El a világ végire

Kányádi Sándor fordítása

A fordító a szerzőről:

A marosvásárhelyi Kultúrpalota kistermében a tolerancia világnapját ültük a kedves Smaranda Enache asszony meghívására s az ő szelíden finom karmesteri vezényletével 1995. március 3-án, amint azt az arra a napra emlékeztető, nekem dedikált könyvből pontosíthatom. Egy barna hölgy mellett ültem. Ő egy kicsit túlsminkelt, túlékszerezett, egy picit a kelleténél talán tarkább ruhában. Egyenes tartással, de nem feszesen, szemrevalóságának tudatában ült, szép lábát sikkesen egymáson átalvetve. Akár egy többszínű, nevét-nem-tudom virág, már benne a meleg nyári délelőttben, de még egy-egy csöppnyi harmattal finom szirmai fodrában. Volt időm szemrevételezni diszkréten, a szemem sarkából, mert az előttünk fölszólalók mintha rajtunk szerették volna szemléltetni, hogy milyen a türelem. Elmerengésemből arra kaptam föl a fejem, hogy: Luminița Mihai Cioabă herceg- és költőnő (prințesă și poetă) Nagyszebenből. (Az azóta, tudtommal elhunyt Cioabă király leánya.) „Itt csak költő” — mondta szinte suttogva az én szomszédom. És kerekded mosollyal állt föl, s mint ki végtelen öntudattal áldott, úgy lépett föl a pulpitusra, ágait kínálkozón szertetárva s mégis rózsalétébe rejtezőn… Anyanyelvén adta elő verseit, majd azoknak saját maga fordította román változatait és végül egy roma románcot, ugyancsak két nyelven. Őszinte, meleg sikere volt. Kézcsókkal gratuláltam, amikor visszaült mellém. Aztán a szünetben s a közös vacsoránál még beszélgettünk. Érdeklődtem irodalmi nyelvük alakulási lehetőségeiről, stádiumáról. Több nyelvjárásból kell kimunkálniuk, ehhez segíthet a Biblia fordítása — mondtam. Sűrűn bólogott, mikor a lutheri munkát emlegettem, de láttam, hogy nem érti, miről beszélek. Németül, szászul tud-e? Nem, sajnos, és magyarul sem. Csak románul és persze romául és — angolul. A három nyelvet azért mégiscsak tudja. (Bari Károly jutott eszembe. „Az én népem lehet, hogy írástudatlan, de három nyelven beszél.”) Aztán elmondtam, hogyan teremtett Luther Biblia-fordításával egységes német irodalmi nyelvet. Nekik is valóban arra van szükségük. És meg is lesz. Mondtam, hogy szeretnék fordítani tőle. Akkor dedikálta A föld gyökere című, négy nyelvű (roma, román, német, angol) verskötetét. Jeles román literátorok látták el előszókkal, köztük Mircea Dinescu is. Őt idézem: „A tüzes hastánc, íme szótagokká csillapul. Bocsánatos legyen a hercegnő árulása, hogy a szabad éneket befogta az irodalom igájába.”

Forrás: Csipkebokor az alkonyatban. Kányádi Sándor egyberostált műfordításai. Polis-Magyar Könyvklub, 1999.