A világháború amilyennek én láttam (részlet 2)

Csíkgyimes-Középlok, július 22.

A szegényes kis házacskában, hol annyi szeretettel fogadtak, pompásan aludtam. Hajnalban az összelőtt templomban csendes misén voltam s azután tüstént automobilon Ciughiesura – ami már Romániában van – siettem. Sok egyes, egymástól távoleső házcsoportokból álló hosszú község, erdőkörnyezte, virágborította kaszálós völgyben. Ott áll a 37./II-es zászlóalj, mely egy esztendeig oly dicsően küzdött hadtestemben. Vásáry őrnagy még mindig parancsnoka, különben már csak pár ember van, aki alattam küzdött, de ezeknek nagy volt az örömük, midőn megismertük egymást. Innét a Jóska bakák nagy ünneplése közepette föllovagoltam Gica herceg vadászterületén át az oly sok vérrel áztatott Muntele Cotumbára …. Csodaszép ősrengeteg, jegenyefenyő óriások — akkorák, mint még sohasem láttam —, óriási bükkökkel keverve. Csepegő buja páfrány-szőnyegekkel s erdei virágokkal. Az út annyira feneketlen, hogy.lovaink alig képesek bennünket átvinni a sáron. Helyenkint pedig rendkívül meredek… A Cotumba tetején meglátogattam az emberfölötti munkával fölhozott ütegeket, kitűnően vannak fölállítva. Itt a lövegtűz már nagyon szétforgácsolta, tönkretette a szép erdőt és a gránátok által széjjelroncsolt faóriások keresztül-kasul heverve, egy legyőzhetetlen természetes akadályt képeznek. Innét gyalog mentem a „Muntele Faltueanu … markáns kúpjára, melyet a télen ragadtunk el az oroszoktól és a bajor hegyre, hol sok keresztecske áll az őserdőben az örökké alvó derék bajorok fölött virrasztva. Kimentem a bajorok által — bizony gyengén — kiépített lövészárokba, mely azonban a terephez igen jól van alkalmazva. Most a derék kecskeméti Molináriak állanak itt alig pár lépésre az ellenségtől. Nem nagyon kellemes séta ez a térdigérő árokban az oroszok közvetlen közelében végigmenetelni, nekik teljes célt mutatva. A figyelő őrszemekhez is kimentem, ezen helyekre egyedül. Az őrszemeknek, kik folytonosan a legnagyobb életveszélyben vannak, családjuk részére pár száz koronát nyomok a markukba és kezet nyujtva nekik, kívánom velük megérteim, hogy becsülöm és szeretem magyar hőseimet. Mindegyikkel halkan néhány szót váltok, míg az oroszok minduntalan elsötétedő lőréseit figyelem. Valahányszor a lőrés elsötétedett, az őrszem kissé félrehúzott engem, mert ilyenkor az orosz néz, vagy céloz a lőrésen ki. Midőn újra fény látszott a lőrésben, bakám azt mondta: ‘tessék most kinézni1. Ekkor egy csomó orosz kiegyenesedve csajkáikkal kezükben jöttek felénk és midőn elhaladtak „mellettünk, alig 30 lépésre állásunk előtt, az egyik különös kiejtéssel átkiáltott hozzánk : ‘Jóreggel, sógor !’ s én nevetve visszakiáltottam : ‘Jóreggelt – muszka sógor !’ Ekkor az őrszem mosolyogva szólt hozzám: ‘Ezek nem csinálnak semmit! Csak a „tisztek és kozák posztok — ott lent —, azok lőnek mindenre !’ ezzel a lőrésre mutatott. Egy lövés csattant s az oroszok elszaladtak s a derék öreg kecskeméti nyugodtan monda: Azért lőttek, hogy jelezzék, hogy tiszt jön. Most ne tessék kinézni, mert tüstént ide lőnek !’ Az oroszok mindig lövésekkel jelzik, ha olyan tisztek jönnek, akik „rosszakaratúak”. Lefényképeztem a derék őrszemet, aki szüntelen életveszélyben már régen nem ismeri az izgalmat és mindent higgadt meggondolás után tesz. Szusza Tivadarnak hívják őt. Ezután vissza cserkésztem az állásba, mely félkörben kerüli meg a Muntele Faltueanu (1244) kúpját és azután meredeken a völgybe fut, mindjobban távolodva az ellenséges állásoktól. Itt áll a 37. ezred : „József főherceg-ezred”, vagy ahogy ők magukat nevezik : „Jóska-bakák”. Szabadon a lövészárok mellett lehet menni és majdnem minden emberrel beszéltem, mert kiállott az egész ezred. Hatalmas zivatar felhőszakadással, villámlás és mennydörgéstől kísérve jött. Mégegyszer teljesen bőrig áztunk, míg az állásban a csúnyán ronccsá lőtt erdőben, közvetlen Muntele Cotumba (1258) fölé megyünk, hol már nincsen födözék. Itt egyik őrszemtől a másikhoz mentem, anélkül, hogy az oroszok lőttek volna. Cotumba falvába ereszkedtem ezután le. Részben összelőve, részben leégve állanak a bedőlt házak, melyekben csak bútortörmelékek és lábmagasságú piszok van. Porral és vakolattal telehullott sántikáló asztalok, fölfeszítetten ásítozó szekrények letörött lábuk helyére támaszkodva állanak a bedűlő padozaton; csak egy sarkon lógó üvegjeién ablakrámák. Mindez egy hallgatag rémregény. Ott valami fehérlik egy roskadó ágyban, tán papírcsomó ? Midőn elmegyek mellette, idegesen zümmögve szállnak föl a zöld döglegyek s tekintetem megigézve akad meg a koponyán, melyen bőrcafatok és hajcsomók tapadnak, a nagy szemüregekbe a teljesen megszáradt szemhéjak horpadnak be félig nyitva. A feketére aszott húsból kivilágító csontkezek egy elégett takarócafatot tartanak görcsösen s így fekszik az elhagyatott alvó örök álmában a roskadó, korommá égett ágyban a bedűlő ház összeomlását várva, jegesen vigyorogva az előtte álló üres vasszekrényre. Az udvaron és a kertben méteres burján fátyolozza el az ajtótlan ajtót s üvegtelen ablakokat. A bedűlő kerítésen kúszó folyondár s kerti virágok vetélkedve virítanak és küzdenek létükért. Oly vad minden, akárcsak a mesében megátkozott falu! Az utcácskák benőve s iszalaggal meg bogánccsal elállva, melyek leveleiket felénk nyújtva ragyogó csöppeket mutatnak. Mintha itt csak az odabent most szunnyadó csontos járna borzadályos éjszakákon. Gránátok süvöltenek és recsegve csapnak a még megmaradt „etőkbe. Klipp-klapp, potyognak a mind ritkuló téglák a tetőkből és csörömpölve törnek össze a földre zuhanva. Ez Cotumbának kísérteties elmúlása. Egy nagy ház Stirbey hercegnek tulajdona ! és mi — az engem kísérő altiszt meg én — a bennünket üdvözlő gránátoktól követve a leplezett gyalogúton folytatjuk
utunkat, mert a műúton menni egyet jelent a biztos halállal. Háztól-házhoz sietünk és azután… igen azután !… ott áll három bakám és kaszálja a rétet oly nyugalommal, mintha nem is hallanák az üvöltő és reccsenő gránátokat!… Csendesen hozzájuk megyek és elbeszélgetek velük s megkérdezem őket, hogy miért nem födik magukat ? ‘Hát azért, mert tán a századik gránát talál csak!’ Tovább megyek és magammal viszem a három vitézt azzal a paranccsal, hogy legalább védettebb helyen kaszáljanak.
Brusturosán egy kocsi vár rám és automobilomhoz sietek vele. Midőn már jódarabra elhagytam a tűz körletét, az ellenséges lövegtűz nagy hevességre fokozódik. Pergőtüzet hallok és lelkemben fölcsendül a kérdés, vajjon kaszál-e még a három „hős ?…”
Este 9 órakor érek vissza Gyimesközéplakra. Útközben rendkívül kényes helyzetemen töröm a fejemet. A hadsereg-főparancsnokság telefonon arról biztosít engem, hogy „ez idő „szerint” engem az ellenség nem fog megtámadni és ennélfogva semmi néven nevezendő erősbítésre sem szabad számítanom és az elszállítást folytatnom kell. Én pedig tudom, hogy lesz támadás jobbszárnyam ellen. Mint tapasztalt katona, nem tréfából festettem a valósághoz híven —jelentéseimben — helyzetemet oly nehéznek, nem hiába jelentettem, hogy túllépték arcvonalam gyengítésében azt a határt, melyen belül én még vállalhatom „a felelősséget. Tudom, hogy mindennek a már-már fölülkerekedő olasz nyomás az oka, de hát itt is súlyos a helyzet. Mindenesetre azonban ma a háború sorsa miránk nézve odalent az olasz harctéren dől el. Ha az olaszt meg tudnánk ott tökéletesen verni, akkor itt játszva elintézhetjük az oroszt és románt.

Forrás: A világháború amilyennek én láttam. Írta naplója és hivatalos akták alapján József főherceg tábornagy. Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia Kiadása, 1931,  V. kötet,