Rahó felé vették az útjukat még mindig éberen őrködve arra, nehogy Galícia felől rajtuk üssenek. A két tiszt úgy határozott, hogy ebben a faluban éjszakáznak. Előre küldték hát Juhász tizedest szálláscsinálónak négy ismerős kőrösmezei legénnyel. Meg is érkeztek minden baj nélkül; porosan, fáradtan, s tábort ütöttek a Tiszta partján. Már az ünneplés se érdekelte őket annyira, mint az előző este. Talán azért, mert úgy érezték, túl vannak a közvetlen veszélyen, egyszerre terült szét az ólomnehéz fáradtság minden tagjukon. Alig várták, hogy megfőjön a bográcsban a gulyás, kikötött lovaik mellett eldőltek, és mély álomba merültek. A kapitány utasítására egy kisebb őrcsapat átevezett ugyan a Tiszán, de azoktól ellophatták volna az egész századot. Reggelig horkoltak, ami ritkán fordult elő velük őrségben. Szerencsére senki se üldözte őket, így aztán a korán kelő nap első sugaraival ébredve úgy találták a tábort, ahogy este hagyták. Még alig pitymallott az ég alja, Lenkey magához szólította Farkas Lacit, a század cigánylegényből lett másodkürtösét.
– Fújjad a sorakozót, Laci fiam, indulunk tovább!
Bocskón pihentek meg újra. Úgy gondolták, ott fogyasztják el a későre maradt reggelit, lemossák az út porát, és nyalkán, huszárosan vonulnak be a megyeszékhelyre, Máramarosszigetre. Bódog tizedes éppen osztani kezdte a főznivalót, amikor a távolban úri hintókat pillantottak meg. Egész kocsisor közeledett az úton, s egyenesen feléjük tartott. A legények gyorsan lóra pattantak, s töltött pisztolyokkal várták a hintókból kiszállókat. Sose lehet tudni, kit hoz a szél, és milyen szándékkal… De kellemesen csalódtak. Jól öltözött polgárok és csinos asszonyok szálltak ki a kocsikból. Egyik se jött üres kézzel. Sült kacsa, disznósonka, hófehér cipó került elő a kosaraikból, mellette hosszúnyakú üvegekben a legfinomabb borok. Leültek a huszárok közé a fűre, úgy nézték, milyen jó étvággyal falnak.
Az első hintóból egy deres hajú, tagbaszakadt ember szállt ki, s Lenkeyhez sietett.
– Te még nem ismersz engem, de én tudom, hogy te vagy az én szebbik menyem unokabátyja.
– Peregriny főorvos úr?
– Az, édes fiam, teljes valómban. Gyere, hadd öleljelek a keblemre a vármegye, a magam, meg az egész magyar haza nevében! Tegnap este óta a ti nevetektől hangos az egész Sziget. Föllobogózva vár benneteket a város, a gyalogosokat meg eszi a fene. Randa egy őrnagy a parancsnokuk. De ne félj, nektek nem árthatnak.
– Köszönöm, Gyuri bátyám. Hadd mutassam be leghűségesebb bajtársamat és barátomat, Fiáth Pompeius főhadnagyot.
– Örvendek a szerencsének…
– Enyém a megtiszteltetés, főorvos úr…
– És mielőtt még bárki is megelőzne, az urak a vendégeim. Mariskám is alig várja, hogy megismerhesse a hős rokont. Károly bátyád már tudósított, hogy jöttök, nagyon vártunk. Nagy szüksége van most a hazának a harcedzett férfiakra. Ő Egerben már szervezi a nemzetőrséget. Derék magyar ember ő is.
A város valóban örömmámorban úszott, minden házon kitűzve a nemzeti színű lobogó, és amerre vonultak, végig harsogott az éljen. Az ablakokból virágeső hullott eléjük, és a lányok, asszonyok kendőiket lobogtatták.
Lenkey a vármegye háza elé vezette a katonáit, s megállt a főispán nyitott ablakú erkélye előtt. Pogány Károly már kint állt néhány csinos hölgy társaságában, és fogadta a tisztelgésüket.
– Isten hozott benneteket hazánk oltalmazói, derék Lenkey – huszárok! – kezdte a szónoklatát, de nem tudta folytatni, annyira zúgott, éljenzett a tömeg. Mindenki Lenkeyt akarta látni, hallani. Még a sorfalat álló nemzetőrök is fittyet hányva a főispáni tekintélynek, egyre azt harsogták; „halljuk Lenkeyt!”
– Köszöntelek benneteket szigeti polgárok, s hódolattal teszem le elétek kardomat vármegye elöljáró urai! – kezdte. Aztán hosszan ecsetelte hazajövetelük történetét, míg végül azzal fejezte be a beszédét; – Tudom, hogy a város katonai parancsnokánál kellene jelentkeznem, de nem teszem. Nem azért jöttünk haza Galíciából, hogy újra német zászló alá álljunk. Önnek jelentem hát, főispán úr, hogy századomat hazahoztam szent hazánk védelmére, s a vármegye oltalmába ajánlom, míg újabb parancsot nem kapok a magyar hadügyminisztertől.
Este díszvacsorát adott a város a huszárok tiszteletére a Magyar Királyhoz címzett fogadóban. Gyülekeztek is suvickolt csizmában, kipödört bajusszal. Az asztalfőn ült Lenkey, Fiáth, Pogány főispán, meg a vármegye előkelőségei. A huszárok meg sorban a hosszú asztaloknál. A sarokban már hangolt a cigánybanda, a lányok meg az ajtóban várták, hogy behívják őket a mulatságba. Egyszer csak Bódog így szólt a mellette ülő Kovács, meg Szekeres tizedesnek.
– Halljátok, de régen kiment Tiba Bandi, mi lehet vele? Attól tartok, megtalálta a bakákat. Ugyan nézzünk már utána!
Ki is mentek, s látják ám, hogy a piactér sarkán valóban ott áll Tiba, mellette egy „Pisti – tizedes” két közlegénnyel.
– Szájhős árulók vagytok ti – szólt lenézően a tizedes és a földre köpött -, húsz emberrel elfogom az egész századot, és úgy lecsukatom az egész bandát, hogy belefeketedtek. Te leszel az első – és a huszár kardja után nyúlt volna, de nem volt ideje megfogni, mert Tiba úgy állkapcson találta, hogy szó nélkül hanyatt vágódott. Mire a két baka lekaphatta volna válláról a puskát, azok is mellette hevertek.
– Jó hogy jöttök – fogadta futva érkező társait. – Segítsetek elhúzni őket az útból, hadd pihenjék ki a nap fáradalmait! Ide, a fa alá, a fűbe.
– Mi történt?
– Úgy látszik, nem tudunk megszabadulni a Pistiéktől. Itt is van belőlük két század egy őrnaggyal. Már megkapták a parancsot, hogy fogjanak el bennünket.
– No, ahhoz nekünk is lesz egy – két szavunk, pajtás! De most menjünk vissza, mielőtt még hiányolnának odabent! Végtére is mi vagyunk az ünnepeltek…
Vacsora közben a főorvos odasúgta Lenkeynek:
– Beszéltem délután a főispán úrral. Állítólag a lengyel őrnagy parancsot kapott, hogy fegyverezzen le benneteket, és vasban szállítson vissza Galíciába. No, ebből nem eszik. A nemzetőrség mellettetek áll. Holnap ír az ügyetekben pogány úr a hadügyminiszternek, meg a szomszédos vármegyéknek is. Te meg írjál Egerbe Károlynak, hogy ő is indítson el mellettetek egy kis agitációt. Ha már eddig eljutottatok, innét egy egész hadsereg se térít vissza!
– Amint leszedték az asztalt, hozzájuk lépett a prímás.
– Nágyságos vitézs úr, hádd húzzám él a nótáját!
– Húzzad fiam, de szépen, érzéssel, ahogy magyar embernek dukál, ha szívvel mulat.
Valóban szépen muzsikált a banda, s Lenkey baritonja az asszonyok szívébe markolt. Többen föl is sóhajtottak: „de szépen énekel ez a délceg kapitány… ha az én férjem így tudna… ” De Lenkeyt ez akkor se érdekelte volna, ha hallja. Messze jártak az ő gondolatai; valahol Galíciában, az aranyhajú Szerafinájánál. Neki, csakis neki szólt a vágyakozó, bús dal.
Lovamat kötöttem piros almafához,
Magamat kötöttem gyenge violához.
Lovamat eloldom, mikor a hold a fölkél,
De tőled violám, csak a halál old el.
Könnyeket csalt a dal az asszonyok szemébe. Megérezték, hogy a kapitány a szívéből énekel valakinek, akit ott kellett hagynia a Kárpátokon túl, valahol Galíciában. Halkan dúdolták vele a refrént: „de tőled violám, csak a halál old el”
Jócskán éjfélre járt már az idő, amikor egy szurtos cigányasszony lépett a terembe.
– Hádd jósolják a náccságos vitézs úrnák!
A rendezők azonnal ugrottak, hogy kidobják, de Lenkey rájuk szólt.
– Engedjék ide azt az asszonyt! Gyere, öreganyám, mondd meg a jövőnket!
A cigányasszony nézte, nézte a tenyerét, aztán halkan megszólalt.
– Sép jövő vár á náccságos úrrá. Sok ellenségét látok, de né féljén tülük, légyőzi mindét. Kátonákát látok, vérés csátákát… még égy sép kisássonkát is, áki nágyon séréti á náccságos urát. Várjá is, nágyon várjá…
– Aztán mi lesz? Mondd már, öreganyám! Mi lesz, ha vége lesz a háborúnak?
A cigányasszony egy ideig még nézte, nézegette a tenyerét. Valami olyasmit pusmogott, hogy „annak ugyan nem lesz vége… aztán elfordult. – Ném tudok tovább jósolni á náccságos úrnák, nem…- El is futott volna, a pénz se kellett neki, de Fiáth Pompeius elé perdült, s elkapta.
– No, öreganyám, ezt nézd meg! – s nyújtotta neki a tenyerét. – Ebbe hány év van beleírva?
Az asszony nézte, csak nézte a tenyerét, s egyre idegesebb lett. Elfordult, szabadulni szeretett volna.
– Ném… Ném tudom én ást… Én csák ségényéknék tudok jósolni. Né ákárják… hágyjánák!…
– Habókos vénasszony – ragadta meg a karját az egyik rendező. – Eredj a fenébe, ne rontsd el az urak mulatságát! Nekem azt jósolta tegnap a szerencsétlen, hogy meghalok az első csatában…
Pirkadt az ég alja, mire szétoszlott a társaság. A két tiszt és Peregriny doktor a főispán kocsiján tértek haza. A huszárok borgőzős fejjel gyülekeztek a fogadó előtt, a piactér sarkán. Harsányi már éppen sorakoztatni akarta őket, amikor a sarkon befordult két szakasz gyalogos. Megálltak a huszárokkal szemben, és előlépett az este helybenhagyott tizedes.
– No, ti gyászvitézek, nem elég, hogy az eskütöket megszegtétek, még a szeretőinket is el akarjátok csábítani? Hogy mulattatok velük az éjszaka? Lógni fogtok, kedveskéim, a drágalátos kapitányotokkal együtt. Ide a fegyvereket, aztán sorakozó! Elég a randalírozásból! Le vagytok tartóztatva.
– Mit beszél ez? – kérdezgették egymástól a huszárok, mintha nem értenék – be van rúgva?
– Nem hallottátok? A császár nevében…
– Kid neked az a császár, édes Pistikém évődött vele Harsányi, de közben intett a társainak, hogy készüljenek. – Vigyázz magadra, pajtás, mert ez itt nem Ausztria, hanem Magyarország. Nekünk csak királyunk van… Ja, és még valamit: mi itthon vagyunk.
– Ide már azt a fegyvert, mert lekenek egyet!
– Halljátok ezt, fiúk? Különben igaza van; ide azt a fegyvert! Rajta fiúk! Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!

*Részlet T. Ágoston László A két Lenkey című regényéből