Hetven év hídján
Születésnapi beszélgetés Cseke Péter irodalomtörténésszel
– Él-e benned valamifajta poétai nosztalgia a versírás iránt? Játszadozott-e még veled a Múzsa az 1967-es Vitorla-ének után is?
– Hogyne, jó tíz esztendeig. Diákéveim idején Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula inkább a verset ajánlotta. Amikor elolvastam Szilágyi Domokosnak az antológiáról írt bírálatát az Igaz Szóban, a „versírók” között találtam magam, bár név szerint nem említett engem. Kántor Lajos Utunkbeli kritikájából inkább az elvárást, a biztatást éreztem ki — és nem az elbizonytalanítást. (Igaz, neki köszönhetem, hogy a fiatal költőket bemutató 1963-as Korunk-összeállításba, a Jó röptű madárba pár hónappal Kolozsvárra érkezésem után bekerülhettem.) A Korunk ez évi februári számában is felemlíti, hogy előttem is nyitva állt a költői pálya lehetősége („Milyen költő lett, volna Cseke Péterből, ha…?”), csakhogy én abbahagytam a versírást. Azzal érvel, hogy antológiabeli társaim közül többen voltak olyanok, akik kezdetben nem mutattak fel többet, mint én, ám évtizedes kitartásuk eredményeként ma már elismert poétáknak számítanak. Nos, írtam és fordítottam annyi verset – miközben a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem –, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Ezért aztán nem esett nehezemre elhárítani Lászlóffy Aladár ajánlatát, hogy versekkel induljak a Forrásban. Király Lászlóhoz, Farkas Árpádhoz képest nem lett volna átütő erejű az első kötetem.
A beavatottak azt hihették, hogy ennek a felismerésnek a kinyilvánításával a magam részéről le is zártam az ügyet. Csakhogy ez nem így volt. A „poétai nosztalgia” említése akkori lelkiismeret-furdalásomat idézi fel bennem. Ami azt követően taglózott le, hogy szembesültem Illyés szentenciájával: nem lehet tisztességes ember az, aki a versírást abbahagyja. Mert az, voltaképpen az igazmondást hagyja abba. A szociográfus és esszéíró Szabó Zoltánt az igazmondók között tartom számon, egész életműve ezt bizonyítja. Nemrég akadémiai előadást tartottam róla Kolozsvárt. Felkészülés közben fedeztem fel, hogy pályakezdő korszakában költőnek indult, és maga Babits beszélte rá az esszére és a szociográfiára. És milyen sokat nyertünk azzal, hogy ezt tette!
— Végül is újságíróként kezdted…
— Nem volt ebben semmi különös. Hatvannyolcat írtunk, íróként induló nemzedéktársaim mindenike napi- és hetilapoknál helyezkedett el. Az én helyzetem csak annyiban különbözött az övéktől, hogy engem egy Bukarestben haldokló erdélyi hetilaphoz, a nagy múltú Falvak Népéhez szemeltek ki — „vérátömlesztésre”. Hogy friss szellemi erőkkel keltsük életre tetszhalott állapotából a lapot. Ez persze másfajta erőfeszítést igényelt Bukarestben, mint „tiszta lappal” indulni a Székelyföldön. Jó érzéssel tölt el ma is, hogy a „fiúk” (a Gaál Gábor Kör egykori hangadói), amíg együtt voltak, továbbra is várták verseimet a Megyei Tükörnél.
— Azóta a lap(újjá)építő szerkesztőből, az országjáró riporterből közismert személyiséggé váltál. Mondd: sikeresnek tartod a pályádat?
— Sikeresnek nem, szerencsésnek igen. Ahogy most hetvenévesen visszatekintek a magam mögött hagyott útra, azt kell mondanom: bizonyára azzal volt szerencsém, hogy a kudarcaimból is építkezni tudtam. Főleg azokból.
– Említenél néhányat ezekből…?
— Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: „Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…” Hát kellett bizony. Minek következtében sokszor az élet és az irodalom „harmadik helyezettjének” érezhettem magamat. Miután felismertem, hogy első nemzedékbeli értelmiségiként a „későn érők” táborát gyarapítom, nem lázadoztam sem önmagam, sem a sors ellen. Szántani, vetni, aratni van olyan örök emberi élmény, mint görög és latin auktorokkal dajkáló könyvtárakban felcseperedni. Középiskolás és egyetemi nyaraim idején kaszálni, aratni, szántani jártam, és csak esős időkben olvashattam a görög és latin bölcselők üzenetét. Mégpedig egykori tanítóm könyvtárából kölcsönözött kötetekből… Csak most tudom értékelni igazán azt is: micsoda előnyt jelentett számomra az a „hátrány”, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg az eredetileg nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté „azon melegében” vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a három előcenzúrázáson átesett mikrofilológiai megalapozottságú munkámat 1986-ban az utócenzúra bezúzásra ítélte; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? A Magyar Érdemrend tisztikeresztjének átadásakor mondtam el 2014. március 14-én: egy újságíróból minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással.
— Hogy látod most induláskori riportjaidat? Mennyi bennük a ballaszt, a korra jellemző „salak”?
— A riportírásban Ruffy Péter volt a mesterem, de sokat tanultam Beke Györgytől is természetesen. Ruffy figyelt fel először rám, és arra is, hogy érdekelnek a tényirodalom elméleti/módszertani kérdései. Ruffytól tanultam meg, hogy egy-egy helyszínre újra és újra vissza kell járni. Folyamatosan figyelni a változásokat. Ez nálam úgy csapódott le, hogy primér élményeimet először a Falvak olvasóival osztottam meg, aztán az Utunkban és az Igaz Szóban folytattam a téma szinkronikus és diakronikus kibontását, majd az irodalmi lapokban megjelent változatokat egészítettem ki az egyes kötetek számára. Szerencsém volt, hogy olyan kiadói szerkesztőm volt, mint Csiki László, aki csak a továbbéltetésre érdemesített riportjaimat hagyta meg, és ezekben is ironikus megjegyzéseket fűzött a rossz mondataimhoz. A cenzúra intézményes „megszüntetése” (a valóságban: megerősítése) után a tisztességes riportnak befellegzett. Megjelent olyan riportom, amelyiknek csak a vázlata maradt meg: helységek, nevek, összefüggéseikből kiragadott, jelentéktelenné silányított epizódok. Rosszabb volt, amikor nem számított, hogy a riporter a helyszínen mit látott. Egy-egy gátlástalan szerkesztőségi főtitkár olykor a teljes szöveget átírta a saját szája íze szerint, persze megtömte idézetekkel, a legfrissebb utasítások szerint. Átgépeltetés után az eredetit eldobta, hogy ne maradjon nyoma a szerző renitenskedésének. Ma is őrzök egy ilyen „átdolgozott” kéziratot. Hajas István brassói kollégám mentette ki a Falvak papírkosarából. Gyergyószentmiklósi riportom központi alakja meghalt, mielőtt a „riport” megjelent volna. Kérdőre vonáskor ezt a választ kaptam: „Jó, hogy meghalt, legalább nem tud reklamálni…”)
— Mit tartasz érvényesnek induláskori riportjaidból?
— Csakis elfogult választ adhatok. Forrás-kötem megjelenésekor az Utunk kíméletlen kritikusa antológia-darabnak nevezte a Kibéddel megáldott Ráduly Jánost. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraalakulásakor a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet professzorai „visszamenőleg” gratuláltak a Magyar orvosok közt Moldvában (1979-es) „merészségéhez” — és 1990-es hitelességéhez. A múlt év szeptemberében, amikor Torontóban tartottam előadásokat, a szervezők arra kértek, hogy Kányádi Sándor 85. születésnapja alkalmából beszéljek a költő édesapjáról is, hiszen a hetvenes évek derekán írtam róla. Nos, előadásomat a Hazatérő szavak nyitódarabjának felhasználásával tartottam meg, a Kányádi apót megörökítő portrériporttal. Ruffy Péter szerint a jó riport emlékezetes. Ezek szerint írtam jó riportokat is.
– Milyen körülmények, közjátékok érlelték meg benned a „váltást” az irodalomtörténet, a kutatás irányába?
— Beke György figyelt fel először erre a váltásra, amikor Riporter az irodalomtörténet-írásban címmel írt rólam az ÉSben. Tulajdonképpeni váltásról nem beszélhetek, csak a prioritások változásáról. Érdekes módon az írói ambíció és a tudományos érdeklődés kezdetben felváltva jelentkezett nálam. Mikor az egyik, mikor a másik került előtérbe – az idők változásának (sürgetésének?) függvényében. „Szerelmes” korszakomban nyilván a költészet primátusa érvényesült. Akkoriban szerettem meg Ady Endre költészetét is. Meg a József Attiláét, a Radnótiét. Történt pedig, hogy elsőéves egyetemi hallgató korunkban az egyik előadáson elhangzott: Petőfi Szótárunk már van, de Ady költői szótárához még hozzá sem fogtak. Hát ez hogy létezik?! – néztünk össze későbbi társammal. Ha így áll a helyzet, rajtunk nem fog múlni! Isten nyugtassa (valahol Németországban) a mosolygós Teisler tanár urat: nem nevetett ki. Kedvesen átkísért a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor (akkor még adjunktus) szobájába, aki pedig szűkszavúan csak ennyit mondott: akkor hát lássunk máris munkához. És első éven megíratott egy diákköri dolgozatot a költői nyelv hangtanából, másodéven a költői nyelv jelentéstanából, harmadéven a költői nyelv mondattanából. Mire átnyújtottam neki államvizsga dolgozatom tervezetét, addigra már belülről ismertem (ismerni véltem!) Ady költészetének értékvilágát. Időközben persze a költői szótár (nem egy-két emberre, hanem intézeti munkaközösségre méretezett) nagy álma összehuttyant bennem, de a módszeres kutatás szenvedélye megmaradt, és idővel mikrofilológiai mélységűvé lényegült. Egyetemi oktatóként és doktori témavezetőként vettem igazán csak nagy hasznát ennek.
Műhelyteremtő tanárunk előtt 1968 őszén megnyílt az intézményteremtés lehetősége. Nem Kolozsváron, hanem Bukarestben. A kolozsvári stilisztikai iskolából elsőként Murvay Olgát vonta be a Hungarológiai Tanszékre. Mások Kolozsváron váltak egyetemi oktatókká. Az enyém későbbi történet, nagy vargabetűkkel. Azzal kezdődött, hogy az egyetem elvégzése után Szabó Zoltán – aki néhányunk kutatási eredményét kötetben akarta publikálni 1968-ban — arra biztatott: iratkozzam be a doktori képzésre. Ehhez akkoriban az intézményvezető beleegyezése is szükségeltetett. Amit nem kaptam meg magyar nevű, de román szemléletű főszerkesztőmtől. Azzal az indoklással, hogy akkor majd mindig a könyvtárakat „bújom”, s nem járok eleget a Zsil-völgyébe, Dobrudzsába, Moldvába. (Az erdélyi, a partiumi, a bánsági falvakat nem említette…) Idővel és a bukaresti posztgraduális újságíróképzés elvégzésével az adminisztratív akadályok végül is elhárultak, de mire disszertációm törzsanyagával elkészültem, akkorra már semmi kilátásom nem volt annak nyilvános megvédésére. Az első házkutatásunk után nem számíthattam a megyei pártbizottság, illetve a belügy engedélyére. Mégis nagy hasznát vettem a 89-et közvetlenül megelőző periódusnak. Merthogy rendszerint a hírhedt születésnapi kampányok hónapjában, a bukaresti hisztériák évadjában vettem ki az előző évről „visszamaradt” törvényes szabadságomat, amikor is a könyvtárak csendjében egy újabb esztendőre feltöltődhettem szellemi immunanyaggal.
Szerencsém volt azzal is, hogy a szerkesztőség Bukarestben székelt, magam pedig Kolozsváron éltem. Mire a Központi Bizottság sajtóosztályától az utasítások telefonon eljutottak hozzám, addigra valamelyest „megszelidültek”. Ez nem mellékes „mellékkörülménynek” bizonyult a diktatúra vészkorszakában. Miután a Korunkban, az Igaz Szóban, az Utunkban, A Hétben a nevemet sem lehetett leírni, a Falvaknál még többet kellett dolgoznom, mint korábban, merthogy a KB sajtóosztályának magyar lapokért felelős vezetője meghagyta közvetlen felettesemnek: terheljenek le úgy, hogy ne legyen időm művelődéstörténettel és művelődésszervezéssel foglalkozni. Attól kezdve kertészeti, méhészeti, szőlészeti, borászati stb. rovatot indítottam, Pap István professzor gazdamérnök- és Csávossy György szőlész-borász tanítványairól írtam. (Könyv és kenyér címmel visszhangos kötetet szerkesztettem ezekből 1990-ben.) És ha már a riportírás került újra előtérbe, elővettem a régebbieket is. És újra visszajártam régebbi helyszíneimre. Többnyire a szekuritáté felügyeletével. A megírást sosem tekintettem befejezettnek, csupán állapotrögzítésnek. Mivel nem volt semmiféle „közlési kényszer bennem”, az íróasztalfióknak dolgoztam. Munka közben jobban kikristályosodtak bennem a tények beszéltetésének módszerei, a szociográfusi nézőpont szempontjai. A szinkron metszetek háttérvilágában pedig egyre szembetűnőbbé váltak a feltárt tényanyag történelmi dimenziói. Úgyhogy 1992 őszén, amikor Püski Sándor felkeresett, negyveníves kéziratköteget adhattam a kezébe. És a Hazatérő szavak kötetcím alá nyugodt lelkiismerettel írhattam a műfaji megjelölést: szociográfiai riportok. Mindeközben kutató-szenvedélyem is megtalálta a maga aktuális (és bizony ma is időszerű) tárgyát. A nevezetes kisebbségi létértelmező vita, a Nem lehet (1937) ötvenedik évfordulóján például kötetnyi dokumentumot másoltam ki délelőttönként golyóstollal az Egyetemi Könyvtárban, amit délután legépeltem, este s éjszaka pedig a bevezető tanulmányhoz készítettem jegyzeteket. Ezzel a munkával váltam a Molnár Gusztáv kezdeményezte illegális szellemi műhely, a Limes Kör tagjává.
Amikor bekerültem a Korunkhoz, akkor sem hagytam abba a riportírást. Alighanem életem legboldogabb korszakát éltem akkoriban, amikor csak az volt a dolgom, hogy riportokat írjak. (Ennek lenyomata az 1992-ben megszerkesztett Korfordulós újesztendő című is kis kötetem.) A Korunk-szerkesztés és az egyetemi oktatás aztán szükségszerűen állította előtérbe a tanulmány műfaját. Az utóbbi években fedeztem fel, hogy minél jobban elmélyülök a mikrofilológiai kutatásokban, annál inkább vonz az esszeisztikus előadásmód.
Ennyiből is kitetszhet, hogy későre találtam rá a magam műfajaira, miközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát (nemcsak egyetemi használatra), szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát (Horváth Istvánról), szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint Jancsó Béla levelezésének — közel három évtizede készülő — három kötetével, hiszen olyan szövegkorpusz ez, amelynek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, sok esetben drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete.
— Hogyan egészült ki mindez fokozott médiatudományi érdeklődéssel?
— Az egyetemi szintű újságíróképzés hozta magával. Sajtótörténeti, illetve műfajismereti kurzusokat kellett összeállítanom. Az elején minden előadásomat egy-egy heti előkészület előzte meg. Ráadásul azt is ki kellett találnom, hogy miként lehet hatásosan ébren tartani a hallgatók érdeklődését. Úgy is mondhatnám, hogy minden előadást előre meg kellett „koreografálni”. Ehhez pedig jól jött, ha megoszthattam hallgatóimmal legfrissebb kutatásaim élményeit. Később tudtam meg, hogy a szülővidékemről elszármazott László Gyula régészprofesszor is azokat az előadásait tartotta a leghatásosabbaknak, amelyeken legújabb ásatásainak esemény- és értelmezés-történetébe avatta be diákjait.
– Mely munkáidat tartod legkifejezőbbnek egyéniséged tekintetében?
— Azt az egyet, a szülőföld-szociográfiát még nem írtam meg… Egyébként egyéniségemre vonatkozóan abból is levonhatsz némi következtetést, hogy negyven év alatt sikerült visszaperelnem az időtől egy rendkívüli életművet. A Jancsó Béláét, aki Trianon után együtt indult a Nyugatban Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. Bár életműve torzóban maradt, megmentett gondolatai még csak ezután biztosíthatnak 21. századi jövőt neki.
— Mivel vagy a leginkább elégedett?
— Nem nagyon adatott meg nekem, hogy egy-egy nagyobb lélegzetű munkát – hosszas előkészületek után – „együltömben” írjak meg. Talán A magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről mondhatom el, hogy így született: kiforrott szemlélet és egyenletes előadásmód szerves egységében. Persze, ezzel sem vagyok igazán elégedett, mert például a tabutémák 1990 utáni feltárásával nem foglalkoztam érdemben. Vigasztal viszont az a tudat, hogy egyik doktoranduszom folytatja a munkámat. És ez így van rendjén.
– Elégedett vagy-e pályád alakulásával? Mit hiányolsz belőle?
— Oroszul a középiskolában nem tanultam meg, az egyetemen franciául, az egyetem utáni képzésen pedig angolul. Bebeszéltem magamnak, hogy nincs nyelvérzékem. Pedig csak nagyobb erőfeszítéseket kellett volna tennem. Akkor kerültem igazán „recsenyédi helyzetbe”, amikor dékáni minőségemben amerikai, illetve brüsszeli bizottságot kellett fogadnom. Amerikát és/vagy Európát járt fiatal kollégáim szerencsére kisegítettek, mondandómmal sem vallottam szégyent, de most is borsódzik a hátam, ha azokra a szorongásos délelőttökre gondolok. Amióta apadtam egyetemi teendőim, társasutazások során bejártam Nyugat-Európát, Észak-Amerika egy részében is megfordultam. De ezeknek az utazásoknak nem mostanság, hanem az egyetem elvégzése után kellett volna bekövetkezniük. Akkor a látottak/tapasztaltak jobban (szervesebben) beépülhettek volna (világ)szemléletembe.
– Mi iránt érdeklődtek leginkább olvasóid a közönségtalálkozókon?
— Az utóbbi negyedszázadban elsősorban Korunk-szerkesztőként, ritkábban szerzőként találkoztam az olvasókkal. Többnyire szakmai kérdések hangzanak el, mégis fontosnak tartom ezeket az együttléteket, mert oldják a kutató magányosságát, nagyobb nyilvánossághoz juttatják a tanulmányokba zárt felismeréseket, közérdekű gondolatokat, tisztázzák a félreértéseket. Pár évvel ezelőtt a Sepsiszentgyörgyi Újságíró Klub meghívottja voltam egyik kollégámmal. A napilaprobotban élő barátaink indulatosan kérték számon: a Korunk miért nem harcol azért, hogy a Babeș–Bolyain kihelyezzék a magyar feliratokat? Domokos Géza higgadtan elmagyarázta: a napi harc a napilapokra tartozik, a Korunk a stratégiai „hadállások” kiépítésén munkálkodik. Valóban: addig hat egyetem-számot szerkesztettünk, ebből négyet magam.
– Adósnak érzed-e magadat valamiért saját magaddal szemben?
— Igen, persze. Szülőföld-szociográfiámmal, amit Forrás-kötetem megjelenése óta várnak az otthoniak. Azt szeretném, hogy a hazatérő szavak útján találjon meg, aki keres.
Kérdezett: Cseke Gábor
Névjegy: Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt az 1951-ben Bukarestbe költöztetett Falvak Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Kutatásai olyan fórumokon leltek kedvező visszhangra, mint az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem Erdélyi Körének konferenciája, a Magyar Tudomány Napja Erdélyben, a Tokaji Írótábor évenkénti rendezvényei, a szatmárnémeti és beregszászi Dsida Napok, a Széphalomban tartott „Nyelv és lélek”-konferencia, a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Művészeti Akadémia emlékülései, az Amerikai Magyar Baráti Közösségnek a Reménység tavánál tartott 2014-es táborozása. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
Pusztai Péter rajza
2015. március 6. 19:50
A kérdező alapos tárgyismerete, a válaszoló tanári precizitása és összeszedettsége – a Cseke-tandem – kiváló életinterjút eredményez. Minden elismerést megérdemelnek!