A kisház

A kisházban ülök. Kő kövön.
Melegítelek bőrömön.
Hideg a fal, alszik a tűz.
Míg magamévá szelídülsz.
A kisház bástya, fellegvár.
Odakint sűrű köd szitál.
A lélek nem alszik. Nyugtalan.
Idő és tér ma parttalan.
A kisház apró ékszerdoboz.
Örömet szerez. Bajt okoz.
Bent a lét nem látható.
Odakint csendben hull a hó.

A kisházban lakunk. Éve már.
Kezünkben összetört pohár.
A tűz lángja, ha felsziszeg.
Nem beszélek. És elhiszed.

Nyomok

Bátran viseld magányodat,
ne félj, mert úgysem láthat,
kinek szeme két kerek gomb,
úgy élj, mint az állat.
Egyél, igyál, ha épp találsz
magadnak annyi étket,
ne keresd soha másokban,
csak magadban a vétked.
Légy primitív, ösztönös,
ha nő kell, rajta, hátha
szeretnek majd, mint én teszem.
Nekem ez úgyse fájna.
Mert ott vagyok, hol megpihensz,
a forrás bő vizénél.
Lábnyomodból nem ihatok.
De átölellek, ha félnél.

„Tanulni kell. A téli fákat”

Tanulni kell. A téli fákat,
a zúzmarát a szűz havon,
ahogy a hólé átszivárog,
a bőrig ázott udvaron…

Tanulni kell a madarakat,
a hajnalt, ahogy feldereng,
kibomlik aranyszín ruhából,
s minden nap új napot teremt.

Tanulni kell a nőt, s az áldott
szót, amit szájával kimond,
ha átölel karjaival egyszer,
a félelem bugyrából kibont.

Tanulni kell egyedül maradni,
megtalálni a végtelent.
Önmagadban ráakadni végleg,
ki soha nem ölel, de szeret.

A kisház lakója

A kisház sötét, álmos, fénytelen,
por telepszik meg a fészeren,
lakója régen új utakra lelt,
magával vitte, mi érdekelt.
Engem meg bezárt, szorít a szűk verem,
szétfeszíteném, de magam sem lelem,
kezemben él nélküli kés,
ölelni kéne, ölni túl kevés.

Azok a nyárvégi találkozások,
borsmenta- és zsályaszagú estek,
azok a felemás átváltozások,
amikor lüktettek, fájtak a testek.
Azt akarom, hogy soha ne féljek,
ne kötődjek és ne legyek szabad,
baracklekvárszagú legyen a holnap,
ne menjen el, és ne mondja: marad.

Több vers Nagyálmos Ildikótól a MEK-en

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ