Mottó: Ez az élet nem is olyan rossz, csak már nagyon rossz a híre. (Tomcsa Sándor: Műtét)

Nagy Pál Emlékek otthona: tegnapi színház* című kötete az 1960-as évek végétől 2010-ig írt színházi tárgyú cikkek válogatott gyűjteménye – olvassuk a kiadó tájékoztatójában. – A kötet első része a szocialista kultúrpolitika rossz emlékű körülményei között megfogant színházi (műsorpolitikai, rendezői, színészi) csúcsteljesítmények, illetőleg színházéleti „fordulópontok” szemléje. A második rész kifejezetten a marosvásárhelyi színházra koncentrál, a legemlékezetesebb színházi produkciókra reflektáló, napi- és hetilapok keretei közé beférő beszámolók, értékelések, kritikák. A harmadik rész a különböző sajtótermékekben nyomdafestéket látott interjúkat öleli fel (Csorba András, Tompa Miklós, Szabó Lajos, Sinka Károly, Kovács Ferenc, Székely János).

Az Előszóban így emlékezik a szerző: „Hogyan kezdődött a színikritika ingoványos-bozótos, ugyanakkor vonzó területén való kalandozásom? Azokban a messze tovatűnt időkben, amikor a Székely Színház fénykorát élte Marosvásárhelyen, nemigen hiányoztam a sűrűn sorra kerülő premierekről, sőt egy-egy próbára is bemerész-kedtem a Kultúrpalotába, ahol Tompa Miklós szakszerű irányításával készült az előadás. Így találkozhattam a színpadi művészet születésének változatos csodáival − és műhelytitkaival is. Akkoriban valódi élmények bő forrása volt számunkra a jeles művészekben bővelkedő vásárhelyi magyar színház. Ami vele és körülötte történt, mindennapi beszédtémaként keringett a legszélesebb társadalmi körökben, a vendéglői asztalok mellett éppúgy, mint a szerkesztőségekben. Ebben a légkörben jómagam is ösztönzést éreztem, hogy véleményt formáljak a látottakról-hallottakról, s ezt a sajtónyilvánosság elé tárjam. A vállalkozás kockázataival kezdetben nemigen törődtem. Az ide vonatkozó családi aggodalmakat sem vettem komolyan. Történt ugyanis egy alkalommal − még a kezdetek idején −, hogy édesanyám, miután épp egy ilyen cikkecskét olvashatott a helyi napilapban, megjegyezte: – Jaj, édes fiam, hagyd abba az ilyesmivel való foglalkozást, mert tönkretesznek a színészek!
Mit mondjak? A színésznők, akiket cikkeimben később is gyakran emlegettem, nem okoztak nekem soha különösebb bajokat. Legfennebb megüzenték olykor, ha nem csak dicsérő jelzőkkel szóltam valamelyik alakításukról, szerintük hova is menjek… Mindez azonban vele járt a mesterséggel.
Észrevehetően Vásárhely-centrikus ez a könyvecske; az itteni magyar színházat ismertem leginkább, ennek a nézőterén érezhettem magamat valóban otthon. Persze, ellátogattam másfelé is egy-egy bemutatóra, megnéztem a vendégjátékokat is − amennyire a körülmények megengedték. Meg kell azonban vallanom: emlékezetemben igazi színházként mindmáig a vásárhelyi él legelevenebben. Nem véletlen hát, hogy itteni múltbeli előadásokról, sikerekről, repertoárgondokról, tervekről szólnak az itt olvasható írások. Cikkeim ’főszereplői’ sajnos már nincsenek közöttünk, rég leléptek a színpadról: Tompa Miklósékra, Kovács Györgyékre, Csorba Andrásékra, Erdős Irmáékra gondolok − és sorolhatnám tovább, hosszasan a felejthetetlen neveket. Mindaz, amit ők jelentenek az erdélyi magyar színjátszás történetében: megannyi külön fejezet egy megírandó mű lapjain… De talán az egykori színikritikák, jegyzetek, interjúk is hiteles és hasznos forrásai lehetnek ennek az alig nélkülözhető összefoglalásnak…”
A Szó és látvány című első rész mintegy három évtizedes (1965 és 1996 közötti) korszakot fog át: rövid jegyzetek, színházpolitikai, repertóriumi reflexiók sorjáznak. Nagy Pál Marosvásárhely szerelmese, érthető, hogy a város színháza is a szíve csücske. Ezt mondja róla: „Semmiképpen sem túlzás: Marosvásárhely, ez a sok tekintetben híres-nevezetes erdélyi város az egyetemes magyar színházi kultúra jelentős centruma. Volt itt annak idején, nem is olyan régen, egy rangos Székely Színház − míg ennek a nevét és szellemiségét el nem tüntette a fokozatosan és fondorlatosan felerősödő nacionalista türelmetlenség, a másság tagadásában fogant manipuláció. A Bernády György által építetett Kultúrpalota színpadán, ezek között a „lekaparhatatlan” emlékeket őrző falak között Kemény Jánosék, Tompa Miklósék vezetésével indult el útjára s hódított magának lelkes közönséget mindjárt a második világháború után az a felejthetetlen művészgárda, amelynek kiemelkedő egyéniségei − Kovács György, Kőszegi Margit, Szabó Ernő, Delly Ferenc, Andrási Márton, hogy csak néhány nevet említsek az élvonalból − ma már színháztörténetünk legszebb lapjain foglalnak helyet. És a nagy nemzedék nyomában − voltaképp velük együtt − lépett színre aztán a kiemelkedően tehetséges Lohinszky Loránd, Csorba András, Tanai Bella, Erdős Irma, Tarr László, Szamossy Kornélia és társaik csapata, akiket új és újabb nemzedékek követtek a Köteles Sámuel utcai, Szentgyörgyi Istvánról elnevezett főiskola kifutópályájáról.
Mindez már történelem. Továbbépíthető hagyomány. Gazdag örökség, amit joggal nevezhetünk a magunkénak.” (Hallgatni: önámítás, 1990)
Akkori észrevételei, megállapításai jórészt ma is időszerűek. Íme egy részlet a Színházi dolgainkról – nyár végén című, 1968-as írásból: „Ősöreg igazság, melytől egy időben (nem is olyan régen) a legilletékesebbekkel együtt gyakran megfeledkeztünk: közönség nélkül nincs színház – miközben szüntelenül a közönség közelebbről alig vagy csak felületesen ismert kívánalmaira, a művészet társadalomformáló szerepére hivatkozott színházigazgató, dramaturg, kritikus, de talán még a jegyszedő néni is. Voltaképpen pedig az a gyakorlat érvényesült a műsortervezés és a közönség kapcsolatát illetően, hogy ’eszi, nem eszi, mást nem kap’. Az utóbbi években persze ezen a területen is szerencsésen feloldódott a merevség. Rájöttünk: színházat játszani üres széksorok előtt legalábbis túlzott luxus. Rájöttünk: a színház állami tervet teljesítő gazdasági intézmény is. És − miként ilyenkor általában történni szokott − lassan-lassan átbillentünk a ló másik oldalára. Azaz a kommerciális ízű, kasszaszempontokat érvényesítő közönségvonzás jutott szóhoz nem egy színházunk háza táján − irányító jelleggel. Ezzel viszont aligha lehet egyetérteni. A közönséget tisztelni, valódi igényeit érvényesíteni kell, természetesen: hiszen érte van a színház, s nem az igazgatóért meg a főkönyvelőért. De az úgynevezett közönségízlés semmiképpen sem léphet elő egyeduralkodó műsorpolitikai tényezővé. A mi közönségünk ugyanis, mint a világon minden színházlátogató közönség, távolról sem homogén közeg; a kispolgári életideál, az érzelgősség, a romantika iránti vágy éppúgy él benne, mint a felkavaró nagy dráma, a bonyolult, súlyos igazságokat kifejező modern művészet, a mély tragikum és az igazi komikum igenlése. Kasszacentrikusan „rájátszani” a sekélyesebb ösztönökre: megalkuvás. Mégpedig olyan megalkuvás, mely végső fokon művészeti eszményeinket fenyegeti. Megtalálni a helyes arányt az igényárnyalatok között, s erre építeni repertoárt: elsőrendű fontos-ságú színházvezetési gond, melyet nem halványíthatnak el látszatok − még a látszatsikerek sem.”
Másutt pedig így fogalmaz: „Lehet egy színházat úgy is szeretni, hogy hibáit szándékosan nem vesszük észre; csak a jó oldalát tartjuk szem előtt. Lehet viszont a hozzá való vonzódásunkban elégedetlenségből fakadó szenvedélyesség is: miért nem több az átlagnál; miért elégszik meg a középszer langyosságával? Ez utóbbi fajta színházszeretet legalább olyan szükséges, mint a valós eredmények elismerése, felmutatása.” (Újrakezdéskor – biazkodással, 1980)

A Vásárhelyi színpad című második részben (1962 és 1998 között keletkezett) különböző színházi bemutatókat méltató kritikák, elemzések kaptak helyet, többek között Tolsztoj, Csehov, Bertolt Brecht, Madách Imre, Csiky Gergely, Molnár Ferenc, Örkény István, Tamási Áron, Szabó Lajos, Tomcsa Sándor, Sütő András, Méhes György, Kocsis István műveinek előadásairól. Utóbbi kapcsán ezt olvassuk: „Leginkább azzal mérhető az alakítás értéke, hogy e sokrétűen dúsított vallomás közvetítése rendjén mit és mennyit tudunk meg magunkról, illetve: milyen intenzitással jut kifejezésre – a színész színpadi verziójában – Kocsis szenvedélyes etikai eszménykereső nyugtalansága. A Bolyai János estéje voltaképpen egyetlen kérdés köré épített, változataiban szerteágazó és folytonosan egymást metsző, néhány csomóponton összekuszálódó, majd ismét szétbomló válaszhálózat felfeszítése: mi ezen a földön az értékes élet kritériuma? Azaz: hogyan valósíthatja meg önmagát az ember maradéktalanul − anélkül hogy engedményeket tenne egyik vagy másik irányban? Azaz: lehetséges-e a tiszta eszmény szolgálata? Kocsis Bolyai Jánosa hol az apjához, hol a Gausshoz, hol az Asszonyhoz való viszony tükrében néz szembe újból meg újból önmagával, életútja fordulataival, s egyéniségének lényegét nem annyira a megtalálásban, mint inkább a keresésében véljük teljesnek, jelkép értékűnek. Kereső-töprengő, vívódó-lobogó humántelítettsége révén válik kortársunkká, szellemi partnerünkké. Pontosabban: ilyenné válását teheti érzékelhetővé estéről estére az előadó, aki megformálására vállalkozott.” (Kocsis István: Bolyai János estéje, 1971)
A vásárhelyi színjátszás nagyasszonyát eképp méltatja: „Amikor Kőszegi Margitnak tapsolt a marosvásárhelyi közönség, úgy érzem, egyben a nagybetűvel írandó színháznak tapsolt − nosztalgiákon, emlékkeresésen túli beleéléssel. Ama színművészeti hivatástudat előtt hajtott fejet, amelyet nálunk − többek között – Kőszegi Margit testesít meg, kortársak és utódok számára követendő példaként. A ’szavak megszólaltatóját’ köszöntötte Sütő András hozzá intézett meleg hangú soraiban, művészetét ’mécsesszolgálatnak’ nevezve. Aligha volna lehetséges ennél pontosabban megfogalmazni: mit jelent Kőszegi Margit − s mit jelent a színház − az értelem és az érzelem kincseit kereső, az igaz és szép emberi eszmények iránt lelkesedő mai ember életében. (Kőszegi Margit előadóestje, 1975)
A Beszélgetések zárja a válogatást, ebben szólal meg Csorba András („Csakis a realista örökségre építhatünk”, 1970), Tompa Miklós („A színházat választottam”, 1975 és 1995), Szabó Lajos („A jövő sokoldalú színészt kíván, 1976), Sinka Károly („A vígjáték az én igazi világom”, 1980), Kovács Ferenc („Kortárs dráma nélkül elképzelhetetlen kortárs színjátszás, 1980), Székely János („A dráma: valamely felismert igazság metaforája”, 1982).
Tompa Miklós ars poeticája ma is megszívlelhető: „Én azt vallom, hogy a művészet − szolgálat. Színésznek, rendezőnek, tanárnak, igazgatónak, kritikusnak egyaránt fel kell tennie a kérdést: kit szolgálok mindennapi munkámmal?… Nem tudom soha elfogadni a dekadens, idegbajos irodalmat, a túlzottan patologikus, egyedi, nem általánosítható esetek színpadi ábrázolását, sem az olyan irodalmi, művészeti törekvéseket, amelyek a pesszimizmus, a kétségbeesés, a reménytelenség hirdetői voltak…”
Szabó Lajos szavait is illik újra és újra átgondolnia, akinek szívügye a színház: „A színészoktatás világviszonylatban olyan művész kialakítására törekszik, aki művésze a szónak, tökéletes beszédtechnikával, képzett hanggal és fejlett testkultúrával rendelkezik. Ebben a tekintetben világviszonylatban egységes a színészképzés célja. De − úgy véljük − a legárnyaltabb formanyelv is csak a tiszta eszmei mondanivaló hordozásával válhat tökéletessé. S mi elsősorban ennek a ’sajátosságnak’ az érvényesítését tekintjük feladatunknak.”
Szűkszavú Székely János-interjú zárja a kis könyvet. Ebben is találunk érvényes megjegyezni valót: „Sok sikeres drámai művet ismerek, amelyekben a szerzői világkép csak közvetve érvényesül: csak a cselekményben működő (azt mozgató-kormányzó) törvények hordozzák. Én arra törekszem, hogy drámába foglalt történeteimnek ezen fölül még külön értelme, metaforikus jelentése is legyen. A dráma: valamely felismert igazság metaforája. A drámaíró legfontosabb képessége eszerint az, hogy már magában a valóságban (a történelemben) meg tudja látni a metaforikus érvényű, jelentéses drámai helyzeteket. Akinek ez a képesség nem adatott meg, az legfeljebb dialogizált esszéket, sztorikat írhat, nem pedig drámát. A valóság kínálta drámai szituáció tapasztalatom szerint annyira megkönnyíti az író munkáját, hogy szinte semmi egyébbel nem kell törődnie. Egyszerűen hagynia kell, hogy a helyzet beszéljen magáért (kibeszélje magát), s ebből automatikusan kialakulnak például a jellemek is.”
A 93. évét taposó Jánosházy György költő, műfordító, szerkesztő nemrégi sajnálatos távoztával a folyóirat- és könyvszerkesztő, irodalomtörténész, kritikus, a „csak 91 éves” Nagy Pál az erdélyi irodalmárok doyenjenje. Munkájának termését jobbára begyűjtötte, az utóbbi két évtizedben folyamatosan jelentek meg az általa szerkesztett-gondozott és a saját könyvei. A színházas kötet kéziratával bizony előszobázni is kényszerült. A Kriterion érdeme, hogy felkarolta, és végre az olvasó asztalára helyezte ezt a dokumentum értékű válogatást.

*Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2014. Szerkesztette Jakabffy Tamás, a borítót Matei László tervezte

Bölöni Domokos