(Bözödi napjaim)

Ha meglazul egy csavar

Még azt sem tudtam pontosan, melyik lesz a székem a tanáriban. A bözödi iskolában, ahol magasugrást, nagyszünetet és rajzot tanítottam. Máris keresett egy idegen ember. Kicsiny, szabályos, kerek fejű ember volt, letette nagy táskáját az asztalra és papírokat vett elő. Azt mondta, engem keres ezekkel a papírokkal. Mert ő most életbiztosítást fog kötni velem. Azért velem, mert én vagyok a legújabb káder. Mondtam, én már bebiztosítottam az életem. Az az elvem, hogy még fiatal vagyok, s lesz, ahogy lesz. Ha meglazul egy csavar a szervezetemben, én őt azonnal fölkeresem, s szólok, hogy az életemet tegye biztonságosabb kezekbe. Egyelőre maradok így, bebiztosítatlanul. Azt mondta ez a kicsiny ember, hogy azért ő most, ebben a pillanatban megköti a szerződést, mert ez a szabály. Kérdeztem, kötelező-e ez a szabály, vagy nem kötelező. Azt mondta, nem kötelező. De szabály, s ami szabály, az szabály. Erre máris kérte a papírjaimat, s az adataimat szépen beírta a papírjaiba. Egy példányt nekem hagyott, elvett valami kevés pénzt, s azzal elment. Nézem a nálam maradt példányt. Felül voltak ezek a betűk: B.R.G. Kérdem ettől a Teréztől, aki mindent tudott, mik lehetnek ezek a titokzatos betűk. Azt mondja, ha azokat a kihúzzák a sorsoláson, akkor pénzt nyerhetek. Ilyen ez a biztosítás. De ebben én ne reménykedjek. Mert itt, a környéken évtizedek során még senkinek nem húzták ki a nyerő betűit.

Eltettem azt a papírt és nem reménykedtem. Két hónap ha eltelt, ismét megjelent ez a kicsiny ember és engem keresett. Nagy táskáját letette az asztalra, s elővett valami papírokat. Mondom neki, én már be vagyok biztosítva. Azt mondja, azért vegyem csak elő az okmányaimat. Mert nem kicsiny összeg, amit nyertem a sorsoláson. Több, mint egy egész évi fizetésem. És nézett reám mosolygó tekintettel, hogy mit szólok ehhez a szerencséhez. Mert ezen a vidéken évtizedek során még nem húzták ki senkinek a nyerő betűket. Csak nekem. És én voltam az egyedüli, aki a biztosítás ellen hadakoztam.

Húsz év múlva találkoztam ezzel a kicsiny emberrel Marosvásárhelyen. Nálanál egy méterrel magasabb, szőke asszony társaságában volt ez a kicsiny ember. Megszólított, hogy bemutasson a feleségének. Ez a magas, szőke asszony kézcsókra nyújtotta kezét és azt mondta, mi tulajdonképpen szomszédok vagyunk, látásból ismer engem. És én híres ember vagyok. Ez biztos, mert épp ő híresztelte el rólam, mekkora szerencsém volt nekem az ő férjével Bözödön. Szóval maga az a nyereményes ember, mondta a magas, szőke asszony. Mondtam néki, én volnék. És azt is mondtam, soha el nem felejtem, miről lettem ilyen híres ember. Arról a három betűről, hogy: B.R.G. Erre azt mondta, magának csodálatos memóriája van! Amint elváltunk egymástól, sokáig törtem a fejem, melyik esztendőben is tanítottam én Bözödön rajzot, s nagyszünetet…

(Folytatjuk)