/Belfort: A Wall Street farkasa/

Andy régi, megbízható haver volt, nemrég lett a Stratton Vállalat Pénzügyi Osztályának igazgatója, azé az osztályé, melynek főnöke én voltam. Az volt a munkája, hogy megszűrje azt a több tucat üzleti ajánlatot, amit a Stratton(a cégem) kapott, és eldöntse, melyik érdemes egyáltalán arra, hogy elém kerüljön. Andy a Stratton már-már hagyományosnak mondott uniformisában feszített, vagyis makulátlan Gilberto öltönyben, amelyhez fehér inget húzott, selyemnyakkendőt öltött, és ez már kizárólag rá volt jellemző, a legszörnyűbb parókát tette fel, amelyet valaha emberfejen láttak, legalábbis a Vasfüggöny innenső oldalán. E pillanatban bárki összetéveszthette volna egy kopaszodó öszvér farkával, amelyet valaki, talán tréfából, egy zsidó tojásfej tetejére csapott, majd bekent ragasztóval, aztán egy tál müzlit szórt szét rajta. Úgy nézett ki, mint egy indián sátor: talán ezért is érdemelte ki a Stratton-szerte használatos Wigwam nevet.
– Nos igen-szólalt meg Wigwam.- Ha hasonlóképpen kezeljük a törpe ügyét is, mint a részvények esetén szokásos eljárást, akkor az a leghelyesebb, ha aláíratunk vele egy meghatalmazást, amelyben mi a magunk részéről kötelezzük magunkat, hogy nem teszünk kárt benne, tehát nem kell felelősséget vállalnunk abban az esetben, ha az illető a nyakát szegné. Másfelől azonban kötelesek vagyunk megtenni minden szükséges óvintézkedést, amelyek a jelen esetben…
Atyaisten! Ki a faszom kíváncsi a törpedobálás jogi eljárásaira: Én csak annyit akartam tudni, hogy Wigwam szerint is jót tesz-e az egyetemes bróker-morálnak? Na mindegy, hagytam, hogy hadd beszéljen, s közben kisandítottam a padlótól a plafonig érő üvegablakon, és a túlsó oldalán az irodára. Wigwam és én általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Akkoriban még egész jól nézett ki, különösen a szőke hajkoronája volt már-már észbontóan finom, akár a selyem.De még el sem múlt tizenhét, és máris kopaszodni kezdett, a haja lassan eltünedezett a fejéről, mindössze néhány szálacska maradt meg belőle, a többi már csak emlék maradt. Végül belátta, hogy nincs mit tennie, menthetetlenül megkopaszodik. Ekkor fogta magát, visszahúzódott a szobájába, napi ötezer jointot szívott el a legolcsóbb mexikói fajtából, mélyhűtött pizzát vett reggelire, ebédre és vacsorára is. Videojátékokkal múlatta az időt, és várta, hogy Természet Anyánk, ez a büdös kurva, végigjátssza vele ezt a kegyetlen tréfát. Három év múlva hagyta ott a szobáját, hogy visszatérjen a napvilágra, egy ötvenes, kopaszodó, pocakos zsidó képében, és vadonatúj személyiséggel, mely utóbbit mintha Micimackó komor barátja, Füles és Keljfeljancsi keverékéből gyúrták volna össze. Ráadásul rajtakapták, hogy az érettségin puskázik, ezért aztán száműzték egy Fredonia nevű kisvárosba, New York állam északi végvidékén, az ottani állami egyetemre, ahol a diákok nyáron is halálra fagytak. Neki azért sikerült keresztülverekednie magát az akadályokon, gyerekjáték volt átszökellnie Dél-Kalifornia valamelyik Mikiegér- egyetemének jogi karára, és megszereznie a diplomát, amelynek nagyjából annyi volt az értéke, mintha vidámparkban nyerte volna tombolán. Nem, mintha nálam az ilyesmi kicsit is számítana. Nálam a döntő a tántoríthatatlan hűség. Így aztán, amikor Andre Todd Green megszimatolta gyerekkori barátjának-ez volnék én- káprázatos sikereit, felkutatott, elém állt, örök hűséget esküdött és felpattant a száguldó vonatra. Mindez alig több, mint egy éve történt, ahogy egy alkalmazottamtól azt el is várom, kinyírt, hátba döfött, átvert és bedarált mindenkit, aki csak az útjába került, míg csak el nem jutott cégem táplálkozási láncának legtetejére. Miután jószerével fogalma sem volt azokról a kifinomult pénzügyi műveletekről, amikkel foglalkoztunk, de volt egy jogi diplomája, amivel a seggemet sem töröltem volna ki, megszavaztam neki az évi félmilliódolláros kezdőfizetést.
– Tényleg. Honnan a fenéből akarsz törpét szerezni?-kérdeztem tőle.
– Fogalmam nincs-vonta meg a vállát. Ha zöld jelzést adsz rá, felhívok valami cirkuszt, hátha azoknak van. Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólaltam volna.-Idefigyeljetek emberek, vegyétek végre tudomásul, hogy ezekkel a törpékkel nem ajánlatos viccelni! A testsúlyukhoz képest erősebbek, bazmeg, mint egy kibaszott grizzly. És ha éppen tudni akarjátok, hát belőlem éppenséggel a szart is kiijesztik. Úgyhogy mielőtt jóváhagynám ezt a kibaszott törpedobálást, lesztek szíves beszerezni egy ilyen izét, egy vadőrt, vagy mit, aki közbe tud lépni, ha a kis rohadék elfajulna. Aztán kell még majd nekünk néhány ilyen altatónyíl, meg egy bilincs, meg egy kényszerzubbony.
– Meg egy elektromos korbács, amit marhatereléshez szoktak használni-tette hozzá Danny.
– Jaja, pontosan- szúrtam közbe a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon.-Meg néhány kénkövecske salétromsav, na, csak a biztonság kedvéért, értitek! A kis nyomorult bármikor bevadulhat, aztán nekimegy valamelyik asszisztensnek és nézhetünk. Ezek ám kurvára kanosak, dugnak akár a kiniglinyúl.
Na ebben mindannyian megegyeztünk.
– De ha a sajtó ebből az egészből bármit megtud, itt akkora balhé lesz, de akkora!-mondtam még
– Hát én nem is tudom-rántotta meg a vállát Danny. Figyelj már, gondolkozz egy kicsit, hát hol talál magának munkát egy ilyen törpe? Hát nem olyan, mintha segítenénk egy kicsit a halmozottan rászorultakon?

Kerekes Tamás