Kalandos évek

(Részlet)

A háború sok nyomdászt is elhúzott a szedőszekrény mellől, a munkanélküliség egyszeriben megszűnt, és beléptem az Aradi Közlönyhöz lapszedőnek. Nem szívesen dolgoztam a szakmámban. Az írás felé kacsingattam, de az irodalom nem kacsintott felém biztatóan. Nagy regények és hasonlóan nagy társadalmi drámák tervét hordoztam a fejemben. Sajnos, tervekből már századunk elején sem lehetett megélni, és vissza kellett térnem a szedőszekrényhez.
Éjszaka dolgoztam, szedtem a csodálatos hőstettekről szóló cikkeket és lapunk külön katonai szakértőjének a véleményét. Ez a szakértő nyugalmazott őrnagy volt, soha nem látott háborút, a modern hadviselésről annyit tudott, mint amennyit Napóleon korában tudtak, ezenkívül szerette a törkölypálinkát. Percnyi pontossággal bejövendölte Belgrád elestét, és nem rajta múlott, hogy Belgrád mégsem esett el.
Amikor az első sebesültvonatok befutottak az aradi állomásra, a honleányok rohamot intéztek az átlőtt tüdők, hasak, lábak, karok ellen: csokoládét, cigarettát, képeslapokat, hadijelvényeket és szentképeket osztottak ki közöttük, és hősöknek nevezték őket. Ugyanezek a honleányok leköpték a szerb hadifoglyokat, de leköpték az Újvidékről, Versecről, Titelről, Becskerekről és más délvidéki helyekről idehurcolt polgári internáltakat is. Az ódon vár penészes kazamatái megteltek „ellenséggel”, és a felnőttek ugyanúgy elpusztultak tífuszban vagy vérhasban, mint a kiskorúak.
Októberben a vezérkar revízió alá vette korábbi határozatát, hogy nélkülem nyeri meg a háborút, és a győzelem érdekében mégis igénybe vette szolgálataimat. Besoroztak katonának, beutaltak a várba, és elrendelték, hogy tanuljam meg a hadviselés művészetét a 33. gyalogezred kötelékében. Kezdetben az újoncok csupán a poloskák elleni hadakozásban képezték ki magukat, mert ezekből a háziállatokból több volt, mint amennyit általában hittek. Az ódon várat még Mária Terézia dicső királynőnk építtette, és hogy lakályossá tegye, a Rajna vidékéről hozatott ide fajtiszta árja poloskákat, ezek megkedvelték a kellemes éghajlatot, békésen szaporodtak és sokasodtak.
Mindössze két hetet töltöttem a barátságos falak között, és éppen csak hogy megtanultam a kiképző altiszttől, melyik a jobb és melyik a bal lábam, amikor a legfelsőbb hadvezetőség Brassóba helyezett, hogy az ottani 2. gyalogezrednél folytassam tanulmányaimat. Ebben a szép városban nem sváb, hanem jobbára székely káplárok voltak előadó tanáraim. Tudásuk csodálatos volt.
Tőlük tanultam meg, hogyan kell német nyelven felsorolni a felséges uralkodóház tagjainak címét és rangját, az ezred, dandár, hadosztály és hadtestparancsnok nevét és megszólítását. Bámultam német nyelvben való jártasságukat, bár kissé nehezen értettem a kézdivásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, szentléleki, ozsdolai dialektust. E derék altisztek olyan új szavakkal gazdagították a német nyelvet, amelyek Goethét és Schillert ámulatba ejtették volna. Ezredünkben a székelyeken kívül románok és szászok is szolgáltak, akik enyhe altiszti pofonok mellett tanulták meg, hogy az ellenséget csakis úgy lehet legyőzni, ha tudják, hogy Ferenc József nem csupán Ausztria császára és Magyarország apostoli királya, hanem Csehország királya is, amellett Jeruzsálem királya, Ladoméria fejedelme, Trieszt őrgrófja, Galícia hercege, Isztria, Görz és Gradiska grófja, továbbá ő a legfelsőbb hadúr, azonkívül Ferenc Károly főherceg és Zsófia bajor hercegnő legidősebb fia és született Schönbrunnban 1830. augusztus 18-án.
Katonai szaktudásom rohamosan fejlődött. Decemberben — alig háromhónapi tanulás után – már meg tudtam különböztetni a bal kezemet a jobbtól, remekül tisztelegtem, díszmenetben kifogástalanul csattogott bakancsom a kövezeten. Sűrűn osztottak be őrjáratba, hogy összeszedjük azokat az elvetemülteket, akik kimaradási engedély nélkül merészelték tanulmányozni Brassó éjszakai életét.
Egy ilyen ellenőrző utunkon olyan házba tértünk be, ahol rokonszenves hölgyek szívesen barátkoztak a hadsereggel. A helyiségben a mennyezetről lecsüngő petróleumlámpa árasztott bágyadt fényt, és a rozzant zongorából idős férfi igyekezett kipréselni andalító keringőket. Mintegy harminc katona fogadta öttagú küldöttségünket, amelyet szemüveges önkéntes káplár vezetett, akit az egyetem bölcsészeti karáról szólított el a hadvezetőség. A barátságos szobában minden fegyvernem képviselve volt; láttam császári bakákat és királyi honvédeket, huszárokat, tüzéreket, tréneket és egészségügyi katonákat.
– Kérem a kimaradási engedélyeket – mondotta az önkéntes udvariasan, mert jó modorú volt, és hiányzott belőle a harci szellem.
A jelenlevőkből nem hiányzott. Egy székely enyhén mellbe taszította az önkéntest, másik székely oldalfegyverével leverte a lámpát, mire jótékony sötétség borult a szobára, harmadik székely tehetségesen káromkodott, negyedik, ötödik, hatodik hasonlóképpen. Volt, aki nem káromkodott, hanem ordított, mire a nők sikoltozással válaszoltak. Kedves verekedés kezdődött a sötétben, amiben részt vett egy időközben a helyszínre érkezett másik járőr is, és időnkint felcsendült az önkéntes csillapító hangja:
– De kérem, uraim… Ez mégsem járja… Gondolják meg a dolgot, uraim… Amit önök csinálnak, az fegyelemsértés.
Az urak változatlanul sértették a fegyelmet, mivel nem volt kimaradási engedélyük, azonkívül részegek is voltak.
Aradon olyan külvárosokban nőttem fel, ahol a verekedés mindennapos eseménynek számított. Sok szép verekedésben vettem részt, de ez a mostani nem vonzott. Hiányzott belőle a művészi szépség, a meggyőződés ereje – öncélú verekedés volt. A vihar kitörésekor elvonultam egy szőke hölgy lakosztályába, és mialatt a szalonban szakértelemmel törték össze a berendezést, a két nem örök problémáját vitattuk meg.
A nagy lármára újabb járőrök kerültek elő, de ezek már csak megfogyatkozott létszámot találtak. A harcias székelyek többsége a sötétben megszökött, csupán tizenhat katona maradt, akiket körülvettek és a kaszárnyába kísértek. A bölcsészhallgató szemüvege szilánkokra tört, és úgy tapogatózott, mint a vak. Egyheti zárkára ítélték, mert nem tanúsított kellő erélyt.
Érthetetlen okból a vezérkar Brassót sem találta alkalmasnak hadi ismereteim gyarapítására, mert Bécsbe vezényelt, hogy ott a 49. osztrák gyalogezrednél fejezzék be katonai nevelésemet.
Az óriási város úgy tárult elém, mint egy panoráma. Két évvel ezelőtt, európai csavargásom idején, két ízben időztem itt egy-egy hétig, és amint az Ostbahnhoftól a Duna-csatorna melletti Rossauer kaszárnyáig bandukoltam, ismerősként üdvözöltem az utcákat, körutakat, házakat, szobrokat és más látnivalókat.
Bécs 1915 januárjában már nem rajongott úgy a hadseregért, mint 1914 nyarán. Rengeteg katona volt a városban, akik mindent felettek, az árak emelkedtek, és ez nem tetszett. Bécs kezdte unni a háborút, mert az túl hosszúra nyúlt. Azt hitték, hogy a játék mindössze három – négy hétig tart, és hitüket táplálta Vilmos, a németek császára is, aki megígérte, hogy mire a falevelek lehullanak, mindennek vége lesz. A levelek szokásuk szerint 1914 őszén lehullottak, sőt néhány hónap múlva friss levelek zöldülnek ki, és a sebesültek még mindig özönlenek a déli és északi frontról, míg a hősi halottak száma egyre emelkedő irányzatot mutat. A kacska kezű és hetyke bajuszú német császárról megállapították, hogy tehetségtelen jós, és kezdtek kételkedni abban is, hogy osztrák kollégája valóban alaposan „meggondolt” és „megfontolt” mindent, amikor népeihez fordult. Voltak, akiknek megingott a hitük a császárok szavahihetőségében, és véleményüket nem zárták lelkük rejtekébe. Ezeket börtönök hűs celláiba dugták, vagy csendesen, minden pompa nélkül agyonlőtték.
A 49. gyalogezred tiszta osztrák ezred volt, és 9. századát, ahová beosztottak, a XVIII. kerületi Gentzgassén levő Apolló táncteremben helyezték el. Innen vonultunk ki reggelenkint hangos énekszóval a gyakorlótérre, és a bécsiek nem szórtak virágot elénk, még csak meg sem éljeneztek. Egyedüli magyar voltam a századnál, hetekbe telt, amíg megértettem a bécsi nyelvjárást. Az osztrákok nevettek iskolás németségemen, én meg azt igyekeztem bebizonyítani nekik, hogy ők nem tudnak németül. Századparancsnokunk dr. Max Körner főhadnagy volt, békében történelemtanár egy bécsi gimnáziumban. A délutáni elméleti kiképzés idején ragyogó szónoklatokat intézett a legénységhez Ausztria nagyságáról és történelmi hivatásáról, és olyan lelkesen éljenezte a Habsburgokat, hogy berekedt.
– Katonák, történelmi időket élünk, és most mindenkinek a trón köré kell tömörülnie – így kezdte minden előadását, és mivel a bevezetőt hatásosnak találta, sohasem változtatott azon.
A nagy tánchelyiséget iskolai tanteremnek nézte, a katonákat diákoknak, és hosszan beszélt arról, hogy Ausztria megnyeri a háborút, mert az ősök szelleme vezeti hadainkat a dicsőség útján, és mert fennen lobog a feketesárga zászló. Nem feledkezett meg a kétfejű sasról sem, amely nemcsak a Habsburg-ház madara, hanem az osztrák nép szimbóluma is.
– Katonák, amikor hőn szeretett és felejthetetlen trónörökösünket orvul meggyilkolták, tehetett Ausztria egyebet, mint hogy kihúzza a bosszú kardját? Mondjátok, tehetett egyebet?
A katonák néma hallgatással bizonyították, hogy Ausztria nem tehetett egyebet. Akik ellenkező véleményen voltak, azok is hallgattak, mert a katonai börtönöket télen nem fűtik, a koszt rossz s emellett kevés.
Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor az elméleti óra befejeződött és a parancsnok eltávozott. Századunkban destruktív elemek is voltak, akik ilyen bírálattal fogadták dr. Max Körner történelemszemléletét:
– Marha!
– Hülye!
– Tehet nekem egy szívességet!
Legsűrűbben olyan tősgyökeres bécsi kifejezést használtak, amit nehéz magyarra fordítani, ezért eredetiben kell megörökíteni az utókor számára:
– Kannst mi eh gern habén. [Kb. teszek rád!]
Az egyik destruktív elemmel megbarátkoztam. Ő is nyomdász volt, és szaktársak hamarosan megértik egymást. Reiner Franznak hívták, Grazban dolgozott, de jól ismerte Bécset. Harmincéves volt, szőke, borotvált arcú, széles vállú, erős ember, kissé lomha, volt valami medveszerű benne. Meggyőződéses baloldali szocialista. Mint tartalékos vonult be, gyűlölte a háborút, és nem kívánkozott a harctérre menni. Délutánonkint, amikor végre magunk mögött hagytuk a szolgálatot, kis kocsmákba vitt, ahol jó sört mértek, és ezeken a helyeken olyan előadásokat tartott, amelyek ellentétben állottak századparancsnokunk felfogásával:
– Németországnak és az Osztrák–Magyar Monarchiának el kell veszítenie ezt a háborút, és el is veszíti, ez biztos. Nem azért, mert az erkölcsi igazság nem az ő oldalán van, az ellenség erkölcsi igazsága semmivel sem erősebb. Itt két imperialista—kapitalista tábor mérkőzik, és az győz, amelyik jobban bírja emberanyaggal, fegyverrel és pénzzel. És az antant jobban bírja, mint mi. Hogyan képzelték azok az elmebetegek Berlinben, Bécsben és Budapesten, hogy legyőzhetik Franciaországot, Angliát és Oroszországot, akikhez előbb-utóbb Olaszország is csatlakozik? Hiába hódolt be az áruló német, osztrák és magyar szociáldemokrata párt, a katasztrófát nem akadályozhatják meg. Előbb-utóbb bekövetkezik az összeomlás, akkor elzavarjuk a Habsburgokat meg a Hohenzollerneket és kikiáltjuk a köztársaságot.
– Legjobb lenne nem részt venni ebben az ostoba háborúban – terjesztettem elő javaslatomat.
Reiner szaktárs egy véleményen volt velem, de a szökésre vonatkozóan még nem dolgozott ki részletes tervet. Addig is, amíg megszületik a terv, hogy miképpen kell kilépni a trón körül tömörülők rendjéből, szórakozással töltöttük szabad időnket. Vidám fiú volt, szerette az italt, a mozit, színházat, a nőket. Sok mindent szeretett, kivéve a háborút. Bemutatott olyan lányoknak, akik nem szándékoztak apáca pályára lépni, és ezek a lányok kedvesek voltak hozzánk.
Zenei kiképzésünkről is gondoskodtak, bevonult tanítók és kántorok harci dalokra tanítottak, mert az ilyesmi ébren tartja a lelkesedést, és lelkesedés nélkül a katona olyan, mint a tormás virsli torma nélkül. Heteken át tele tüdővel kellett fújnunk a divatossá vált, émelyítően érzelmes katonanótát:

Ich hatt’ einen Kamaraden,
Einen besseren findst du nicht,
Die Trommel schlug zum Streite,
Er ging an méiner Seite….
[Volt egy bajtársam nekem,
Jobbat nem találsz sehol,
Mikor harcra hívott a dob,
Oldalamon ő lépkedett…]

Ravasz mesterkedésekkel sokszor sikerült elszöknöm az énekórákról, ilyenkor a bécsi múzeumokat bújtam, amelyek szórakoztatóbbak voltak. Sajnos, csak gyorsan tovasuhanó órákat tölthettem az óriási Kunsthistorisches Museum hatalmas termeiben meg a rengeteg más gyűjtemény műkincsei között.

(Folytatjuk)

Forrás: Károly Sándor: Mosolygó esztendők – Kalandos évek. Kriterion, Bukarest, 1979