Kalandos évek

(Részlet 2)

Egyszer Reiner Franzcal bizonyos Mici és bizonyos Greti társaságában az Ottakring nevű külváros egyik kocsmájában iddogáltunk, ahol rajtunk kívül még vagy húsz jövendő hadirokkant és hősi halott sörözött, más Micik és Gretik társaságában. Sem a férfiak, sem a nők nem voltak antialkoholisták.
Énekeltünk, táncoltunk, beszélgettünk, vitatkoztunk, majd változatosságból a tábornokokat és a hadvezetőséget szidtuk. A délután az estébe hajlott, néhány kötelességtudó katona fél kilenckor távozott, hogy még idejében a kaszárnyába érjen, akiknek kimaradási engedélyük volt, maradtak. Nekem nem volt, Reiner Franznak sem, azért maradtunk. Fél tizenegykor a hangulat – mint mondani szokás – emelkedett volt. Egy hattagú együttes felső-ausztriai népdalokat énekelt, egy négy tagból álló különítmény, amelyhez magam is csatlakoztam a szaktárssal, a Marseillaise-t dúdolta, ketten szótlanul ittak, hárman pedig csókolóztak a lányokkal, ami ellen azok nem tiltakoztak. Ezt a kellemes szórakozást zavarta meg egy tíz főből álló járőr, amelyet törzsőrmester vezetett. Percek alatt kiderült, hogy a helyiségben levő és különféle fegyvernemhez tartozó tizenhat katona közül mindössze háromnak volt kimaradási engedélye. A fennmaradó tizenhármat szuronyok vették körül.
Az osztrákok nem székelyek. E nép fiaiból hiányzik a verekedési hajlam. Kiváló írókat, költőket, zenészeket, festőket, tudósokat adtak a világnak, de sajnálatra méltóan engedelmesek és fegyelmezettek. Elmaradt a lámpaleverés, pofon sem csattant az éjszakában, csupán a lányok zúdítottak becsületsértő kifejezéseiket a törzsőrmesterre, aki ezt némán tűrte, mert hozzászokott, és katonai hatóság különben sem járhat el polgári személy ellen.
A törzsőrmester valamilyen ódon kaszárnyába vitte a társaságot, ahol olyan helyiségbe zártak bennünket, amelyben kívülünk még negyvenen tartózkodtak. Reggel kiválogatták a fegyvernemeket, engem és Reinert szuronyos készültség vitt az Apolló terembe, hogy saját egységünk ítélkezzék felettünk.
– Ha háramnapi fogsággal megússzuk, örülhetünk – mondotta útközben a szaktárs.
A kihallgatáson dr. Max Körner főhadnagy, történelemtanár és tróntámasz, fennkölt hazafias beszéd kíséretében ötnapi zárkát utalt ki részünkre, de két nap múlva kiengedtek és tábori szürke egyenruhába öltöztettek, mert egy hét múlva századunk indul a frontra. Huszonnégy órával szabadlábra tevésem után egy nap szabadságot kértem, hogy elbúcsúzhassam Pozsonyban lakó nővéremtől és sógoromtól.
– A menetszázadban levőknek nem szabad elhagyniok a város területét – utasított el a századparancsnok.
Elpanaszoltam bánatomat Reiner Franznak, aki megvigasztalt, majd olyan tanácsot adott, amelyből kitűnt, hogy helyesen mérlegeli a helyzetet:
– Ne törődj azzal a barom főhadnaggyal, ülj fel a pozsonyi villamosra, egy óra alatt ott vagy. Mi történhetik veled? Ha időközben elmegy a menetszázad, nélküled megy el, és büntetésből bezárnak. Majd a következő menettel mégy a harctérre.
Csodáltam a szaktárs éles eszét, amely ilyen könnyen intézi el a nehéz kérdéseket, és délután fél hatkor már a villamoson ültem. Aranka nővéreimet nem találtam Pozsonyban, már hazautazott Aradra, de sógoromat felfedeztem egy népfelkelő zászlóaljnál. Kallós József, a sógor, békében drámai hős és jellemszínész volt, most pedig számvivő őrmester. Ezt a szerepét is kitűnően játszotta, és a nagy bajuszú, fehér hajú népfölkelők szerették. Megörültünk egymásnak, pompás vacsorát adott, majd csomó bankjegyet nyomott a kezembe.
– Mást nem adhatok neked – mondotta sajnálkozva —, használd fel okosan, de ne tedd takarékba.
Reggel elbúcsúztunk, én visszatértem Bécsbe. Szökésemet nem vették észre, mert a századhoz óránként érkeztek az egymásnak ellentmondó parancsok, rendeletek, utasítások, és mind a tisztek, mind az altisztek elvesztették a fejüket. Az általános zűrzavarban az ellenőrzés meglazult, és kívülem még tizenkilencen távoztak engedély nélkül.
— Franz, tele vagyok pénzzel, estére nagy mulatást csapunk – mondottam a szaktársnak, és mutattam a bankjegyeket.
Este hét órakor kezdtük. Előkelő belvárosi vendéglőbe tértünk be, ahol csak tiszteket találtunk, de nem törődtünk velük. Tábori egyenruhában voltunk, Franz sapkájára fekete-sárga szalagot tűzött, én piros-fehér-zöldet.
– Ha ezt látják, nem igazoltatnak bennünket, mert tudják, hogy a harctérre megyünk – mondotta magyarázatul. – Legszívesebben piros kokárdát raknék a sapkámra, de akkor nem a frontra, hanem a hadbíróságra küldenének.
Válogatott finom ételeket ettünk, és rajnai bort ittunk hozzá. Később elmentünk a Simplicissimus kabaréba, ahol pikáns műsort hallgattunk és pezsgőt ittunk. Egyik üveget a másik után bontottuk ki, fejem és lábam egyaránt elnehezült, rámosolyogtam a nőkre, és amikor a WC-be mentem, véletlenül nekiütődtem egy agg ezredesnek, aki derűsen mosolygott.
– A frontra készülsz, fiam? – kérdezte.
– Oda, öreg trottyos – válaszoltam magyarul, amit nem értett. Azt hitte, hogy valamilyen szép hazafias frázist hullajtottam rá, és megveregette a vállamat.
– Gyere te is velünk, vén hülye – invitáltam az aggastyánt, mire elnevezett „Brawer Ungar” [derék magyar]-nak, és visszacsoszogott asztalához.
Nem tudom, mennyi pezsgőt és konyakot küldtünk le a torkunkon, de Franz remekül bírta az italt. Osztrák – magyar nemzetközi ivóversenyen nagy eséllyel indulhatott volna.
Fél kettő lehetett, amikor a Leopoldstadt nevű városrész sötét utcáin barangoltunk.
– Ez a háború csak világforradalommal végződhetik — magyarázta a szaktárs. – Még nem tudom, honnan indul el, Németországból, Oroszországból vagy Franciaországból, de hogy eljön, az biztos. Mindenesetre szeretném egy darabban megérni azt a napot, amikor összeomlik a császárság. Te is szeretnéd?
– Nálunk nem császárság, hanem királyság van, és így csak a királyi trón összetörésében vehetnék részt.
Éppen azon vitatkoztunk, hogy általános sztrájkkal vagy fegyveres felkeléssel kezdődjék a forradalom, amikor valahonnan egy fiatal hadnagy toppant elénk.
— Miért nem tisztelegnek a feljebbvalójuknak? – rivallt ránk katonásan.
Forradalom előkészítése közben az ember kissé szórakozott és könnyen megesik, hogy tisztelgés nélkül megy el hadnagyok mellett.
Reiner Franz széjjelnézett, A környék néptelen volt. A közelből a Práter sötét fái integettek felénk. Március volt, délután esett, és az olvadó hó erősen latyakos volt.
– Nem láttuk a hadnagy urat – szóltam, ilyenkor ez a szokásos kifogás.
– Hogy hívják magukat? Hol szolgálnak? – folytatta a hadnagy a katonásdit. Elegáns, ifjú tiszt volt… Most Franz is belekapcsolódott a társalgásba:
– Menjen a pokolba, maga ökör.
A hadnagyot szíven találta a fegyelemsértés, és elkezdett ordítani:
– Hogy beszél velem! Hadbíróság elé állítom! Agyonlövetem! Halló! Őrjárat! Ide hozzám!
– Hordd el magad, te taknyos, mert kaphatsz egyet — fordult feléje fenyegetően a szaktárs.
A hadnagy a kardjához kapott, és már félig kihúzta hüvelyéből, amikor hirtelen lecsaptam a kezére. Pontosan ezzel egyidőben Franz mellbe vágta, majd hasba taszította. Nyomban csatlakoztam az akcióhoz és az orrára céloztam, de véletlenül a száját találtam el. A kard képtelen volt kirepülni hüvelyéből. Fiatal koromban centercsatár voltam, mesterien értettem a gáncshoz, és jobb lábammal elkaszáltam. Éppen egy hóbuckába zuhant, sapkája messze elgurult. Még egy rúgás a fenekébe Franz részéről, azután a hadnagy elcsendesedett. Messziről nehéz léptek koppantak a kövezeten. Ezek bakancsok. Cirkáló rendőrök, de lehetnek katonai járőrök is, mert a tornamutatvány nem folyt le hangtalanul. Franz beszaladt a Práter fái közé, én utána.
Az éjszaka további fejleményeire kissé homályosan emlékszem. Kocsisokkal mulattunk a Taborstrasse egy kis kocsmájában, azután a Novana Gassén krampampulit ittunk, és csárdást táncoltunk teljesen ismeretlen nőkkel. Másnap délelőtt egy zugszállodában ébredtem. Széles ágyban feküdtem, és mellettem olyan nő horkolt, akinek minden ruházata a hajában levő csillogó hajcsat volt.
Két nap múlva marhavagonba raktak, és a hosszú szerelvény kigördült velünk a Südbahnhof üvegcsarnoka alól. Katonai nevelésem befejeződött, alkalmassá váltam a magasztos feladatra: életemet adni a Habsburg-ház dicsőségéért.
Útközben megtudtam, hogy a menetszázad kétszázötven főnyi létszáma leapadt kétszáznegyvenegyre. Kilencen ismeretlen helyre távoztak, mivel nem kívántak tömörülni a trón köré.

Forrás: Károly Sándor: Mosolygó esztendők – Kalandos évek. Kriterion, Bukarest, 1979