Megértem, mert megértem: strucc­po­li­tikázok itt a be­ton­ren­ge­teg­ben, pe­dig könnyen betörhe­tem a fe­jem. Sürgősen el kel­le­ne tűzzek egy si­va­tag­ba !

Si­va­tag­ban len­ni, hej, de na­gyon jó,
Ott te­rem a sok-sok fi­nom mo­gyoró !
A rigó, s a bi­bic ott bíz’ da­nolász,
Ku­tya, kecs­ke, macs­ka fürgén ar­ramász’.

Letöröltem hom­lo­komról az iz­zadtságcsöppe­ket, sze­memből kivájtam pár tu­cat ho­mok­sze­met, így je­lez­ve si­va­tagságo­mat. Szo­batársam, tu­dom, szíve­sen adna vi­zet, de neki is ki­fo­gyott már.
Kez­dett el­men­ni a ked­vem a strucc­po­li­tikázástól. Túl nagy lu­xus az én sajátgyártmányú, szerény képességű házi­si­va­ta­gom­ban. A fej befúrásához sok ho­mok kell, s az meg hon­nan ?
Kiköptem az utolsó ho­mok­sze­me­ket, így véve le a ko­ronát arról, ami­re nem emlékszem, hogy fel­tet­tem vol­na. A si­va­tag jó hely, és a strucc okos állat, de nem ne­kem való. De hát csak ilyen va­gyok: kínom­ban meg­próbálko­zok min­denfélével. Ezt az iro­da­lom­kri­ti­ku­sok „kitörési kísérlet­nek” ne­ve­zik. Nem bánom, hadd ne­vezzék, a lénye­gen-sze­rencsére– nem változ­tat­nak vele. Ha nem így len­ne, til­ta­koznék, s ak­kor tán ki­ala­kul­na egy „egészséges iro­dal­mi vita”, úgy emlékszem, ez a meg­ne­vezése an­nak a végeérhe­tet­len sakk­par­ti­nak, ami iro­dal­mi körökben dívik. Igyek­szem nem jut­ni oda. Ak­kor már jobb he­lyen va­gyok itt. Igaz, zak­lat­nak itt is, de leg­alább nem várják el, hogy vissza­zak­las­sak. Egy ha­sonlóság csak akad a két hely között: mindkét szintéren meg van­nak győződve tevéke­nységük építő jel­legéről, s nem le­het beléjük ver­ni, hogy már fel va­gyok épülve. Amit rám próbálnak rak­ni, előbb-utóbb úgyis le­szo­tyog, ha nem így len­ne, rosszul állna raj­tam. Olyan nehéz ezt fel­fog­ni ? Úgy látszik…
Részükről is bi­zo­nyos­faj­ta strucc­po­lo­ti­ka ez, csak kevésbé érdem­le­gesült, mint az enyém, mert én például nem du­gom fe­jem a ho­mok­ba, ha meglátom, hogy a szom­széd húzza a macskája farkát. Ők meg va­la­mi ilyes­mit tesz­nek: húzzák, s közben fejüket be­dugják a ho­mok­ba. Eredmény: a macs­ka előbb-utóbb megszökik előlük. S ak­kor csak néznek értet­lenül, és el­faj­zottságot em­le­get­nek.
Ej­nye-bej­nye…
A macskák fájtatják még egy ide­ig a far­ku­kat, és többé nem men­nek vissza. Ezért nem aka­rok én macskát tar­ta­ni: le­he­tet­len, hogy az em­ber ne húzza meg a far­ku­kat, valósággal kiköve­te­lik, s ak­kor aztán kész a baj. Va­la­hogy van, a macskák min­dig bajt okoz­nak.! Nem is tu­dom, mi szükség van rájuk. Még ha le­het­ne őket ke­resz­tez­ni a struc­cok­kal ! De nem, faj­tisz­taságuk­hoz min­den körülmények között ra­gasz­kod­nak. Remélem, megéri ne­kik ! Nem aka­rok gáncsos­kod­ni, de jobb ma egy macs­ka, mint hol­nap tíz strucc. Ame­lyik macs­ka ma macs­ka, az hol­nap is az lesz, és hol­nap­után is, ugyan­ez a struc­cokról nem mond­ható el.

Forrás: eirodalom.ro