Történetünk: történelem

1915. júl. 26.

Ma jött az értesítés, hogy elfogtak, és – csodák csodája! – sértetlenül kerültél fogságba. Fellélegezhetek, felvethetem a fejemet, még ki is csinosíthatom magam, ha kedvem tartja. Nem vagyok már aggódó, szorongó hadifeleség! Kikerültél abból a pokolból!
De nem tudok igazán örülni. Mint ahogy az elhagyott, üres teremben a lépések kongása érezteti az ürességet, úgy bennem az örömhírek, a hírek, amelyeknek örülnöm kéne…
Hogy hol vagy, arról nem értesít a Vöröskereszt, a mi földrészünkön-e, vagy az már a másik… Talán Szibériában ülsz most egy ládára könyökölve, és nekünk írsz, franciául vagy németül. Magyarul már nem írhatunk egymásnak. De biztonságban vagy! Uramisten! Ez mégis óriási! Mért nem tudok igazán örülni…
Huszonöt éves lettem ma két hete, és jó fél éve, hogy utoljára láttalak… Hideg februári nap, idegen város idegen utcáján futok, loholok a menetelő katonák mellett, sokadmagammal, fojtogatóan egyedül… Jajde sudár, jajde sudár – a nyárfate-tee-je! Halványsárgade halványsárga annakale-vee-le… Még látlak, a csapatod előtt lépdelsz kardosan, csukaszürkében, de mindinkább hátramaradok… Aztán a felvirágzott vonat, Rákóczi induló, integetsz az ablakból…
Mi ez? Mit jelent? Lehet az, hogy utoljára láttalak? Lelőnek, leszúrnak… Csak nem gondolkozni…
Jó, hogy ilyen lárma, tülekedés van körülöttem, lökdösnek, taszigálnak. Hogy tenni kell valamit, megváltani a jegyemet Pestre. Az is jó, hogy a máskor háromórás út most huszonnégy órai zötykölődés lesz, nem kerülök mindjárt fűtött szobába, terített asztal mellé…
Ata! Drága, csöpp kincsem, te egyetlen épség, szépség, egyetlen értelem ebben a világméretű őrültekházában! Te egyetlen, akihez menekülhetek, aki vár rám „otthon”… Keresed majd apukádat, „agyak a Atának apukát”, mondtad a napokban, reggel a szokásos „agyak a Atának kakajót” helyett. És ha „tatntát” látsz, apunak hívod, mert őt juttatja eszedbe a katonaruha. De most már majd nem szorul el a szívem, ha emlegeted, kéred, úgy is mondhatnám: keresed rajtam! Hiszen apukád él és egyelőre biztonságban van…
Hálátlan vagyok. Vagy megkoptam belül. Nagy dolog, felmérhetetlen jó, hogy nem vezeted már rohamra – talán szuronyrohamra! – az embereidet. Szuronyroham! Iszonyat! A huszadik században, a művelt Európában … és oroszokra! Jóságos ég! Mi bajunk az oroszokkal!?
A tisztek, akik elkiáltják a vezényszót, tanárok, tudósok, írók, költők – némelyik talán éppen úgy szereti és ismeri Dosztojevszkijt, Tolsztojt, mint Te. Egek, hogy le nem szakadtok!

Most egy éve. Lehet az, hogy csak egy és nem száz? A Tátrában nyaraltunk együtt, tíz hónapos Atánk akkor próbálgatta az első lépéseket ezen a földtekén. Születésnapomon margarétacsokorral ébresztettél, korán reggel szedted az óriásmargarétákat a tátrai réteken. Békevilág… De nem, az már nem volt békevilág, a szarajevói merénylet óta éreztük a fenyegetést, féltünk, hogy háború lesz, bár elképzelni nem tudtuk. Te Jaures-ban bíztál, nyilván sokan bíztak benne szerte a világon, azért kellett lelőni. Igen, voltak, akik akarták a háborút, és azt, aki megakadályozhatta vagy legalábbis késleltette volna, eltették láb alól.
És most már egy álló éve tart. Milliók halnak meg a legszörnyűbb módon, az orosz fronton meg a nyugatin és a tengeren; egy hónap óta már délen is, az Isonzó völgyében, a hegyet robbantják, sziklatörmelék alá temetik az embereket. De miért? Mert Szarajevóban tavaly nyáron meggyilkolták az osztrák trónörököst? Eh, ez csak ürügy volt, a háborút ki akarták robbantani a Balkánon. De kik akarták? Kinek kellett? Kinek jó? Vagy az Úristen akarta? A Leonyid Andrejev istene… Igen, ez még hihetőbb. Szerettük a Vörös kacaj-t, igaz? Mert eredeti és merész, meghökkentően merész gondolat, hogy az isten közönséges őrült, aki játékból rendezi a véres szörnyűségeket, hogy röhöghessen rajtunk, mikor egymást tépázzuk, kergetjük, öldössük. Igen, élveztük mint irodalmat. De ki hitte volna, hogy mi magunk leszünk az élő bábuk a tébolyult isten kezében! Az ember olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy érti, átéli, és tessék!

* A szerző a neves matematikus, Beke Manó lánya; műfordító. Naplójában emlegetett Ata nevű kislányából neves fotográfus lett: Ata Kando.

Forrás: G. Beke Margit: Történetünk: történelem. Tények és tanúk. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986

1. Csata Ernő:
   2015. március 13. 10:57

   ,,A háborút ki akarták robbantani a Balkánon. De kik akarták? Kinek kellett? Kinek jó? Vagy az Úristen akarta?”
   Fájó kérdések.
   Azok akarták, akik ma is akarják és harmadszorra is éppen Európában.
   Nagyjából tudjuk (a mai hozzáférhető levéltári adatok alapján is), hogy kik akarták és miért, de a világ mai urai is szemrebbenés nélkül hazudnak nekünk.
   Ma már világosan látszik, hogy a teljes politikum csupán a bábu szerepét játsza a fegyver és lőszergyárosok színpadán.