Napról napra halljuk és olvassuk, hogy apró gyermekek valóságosan férfiakká nőnek a nehéz idők megpróbáltatásai közepette. Cserkész-fiúk, kis diákok sürögnek-forognak nagy komolyan a sebesülteket szállító vonatok körül. Gyengének látszó karjaik izmosan ragadják meg a hordozó ágyak fogófáját, odaviszik a vasúti kocsik elé. Gyöngéden kiemelik a megsebesült harcost, körültekintéssel és vigyázattal ráfektétik a hordozó ágyra, amelyet odavisznek a vöröskeresztes kocsikhoz. A sebesültek boldog lélekkel szemlélik a gyermek-vitézek lelkes fáradozását és gyógyító balzsamként hat a szenvedéseikre, hogy utódaik már most sem maradnak mögöttük, már most is ki tudják venni a részüket a nemes munkából.

Más diákok azért állanak a vasúti állomásokon, hogy a hadba vonuló, vagy hadból érkező katonáknak itallal, étellel való ellátás nagy munkajában segédkezzenek. Ismét más diákok pedig, hogy a határvidékről menekülő családokat útbaigazítsák, elvezessék azokhoz az intézményekhez, jó emberekhez, ahol gondoskodás történik a szerencsétlenekről. Vannak, akik az utcákat rójják végig és keresőkutató szemükkel nézdegélik, hol jár egy sebesült katona, egy szegény asszony, vagy öreg ember, támaszt keresve. Csodálatos emberismerettel fordulnak feléjük :

— Hová akar eljutni a bácsi, a néni, mit keres, mire van szüksége ? Néhány szóban mennyi biztatás. És az elhagyottak a kis gyermekeknek elmondják a maguk nagy baját. Átvezetik minden baj nélkül a forgalmas utcákon, tereken. Ha nincs kenyerük, ha magukra maradtak, segítséget keresnek, a kis diákember arca kipirul, készséggel ajánlkozik : — Tessék velem jönni. A szegény asszonyt, öreg embert elvezeti oda, ahol lakásra pénzt, élelmiszereket, esetleg azonnal meleg ételt adnak. Mert a kis cserkészfiú a szeretet rendőre — tudja, kioktatták rá, hogy hol és milyen segítség kínálkozik. Amikor aztán ellátta az egyiket, újra kimegy az utcára és tovább keresi a támogatásra szorultakat.

A magyar gyermek önfeláldozó készsége ebben nem merül ki. Egy 10 éves gyermek — Kiss Béla a neve — valósággal óriássá nőtt ezekben a nehéz, napokban. Apja a kistarcsai vagongyárban dolgozott, azonban elhívta a műhelyből a haza. A kis fiú néhány nappal később elment a gyárba, odalépett a főmérnök elé és illemtudó köszöntés után elmondta, mily járatban van.

— Édesapám itt dolgozott. Ő tartotta el három hugocskámat és édes jó anyámat. Múlt héten bevonult katonának. Én vagyok most az egyetlen férfi a házban, Kérem szíveskedjék engem a gyárban alkalmazni, mert az én kötelességem a családot eltartani. A munkás-fiú igazán férfiasán beszélt. Nem koldult, hanem munkát kért és kapott is, mert aki kér, az meghallgattatik.

Nagyjelentőségű szavak hangzottak el a gyermek ajakán :
— Én vagyok az egyetlen férfi a háznál.

Így lesznek a kicsinyekből nagyok, Zsótér Ferenc 9 éves gyermek. A szegedi tanyák birodalmában nevelkedett és huncutságáról volt ismeretes a szomszédok között. Jómódú szülei elkényeztették, a kapott sok-sok játékot mindig aznap elrontotta, összetörte. Amikor az édesapja szintén katonának állt és a kis család kikísérte a vonathoz, apró, nemzeti színű zászlót kapott ajándékba. A kis gyermek ettől a perctől kezdve nem hagyta el a lobogócskát. Ezzel járt, ezzel feküdt le este, ezzel kelt fel reggel. Már egy hónapja őrizte a szent vásznat és a szomszédok csodájára a zászló tiszta és egész maradt. Megkérdezték tőle :
— Ferkó, még egészben van ez a játék ?
A 9 éves gyermek komolyan válaszolta :
– A magyar zászló nem játék!

A pöttön emberke ezzel a néhány szóval bölcsen magyarázta meg a nagy embereknek, hogy miért maradt ép és szeplőtelen a kis zászló. És épen és szeplőtelenül fogja lobogtatni akkor is, amikor édesatyja visszatér a véres harcok dicső mezejéről.

Két kis fiú — Kenéz Palkó és Szabó Sanyi — a debreceni erdőszélen háborút játszottak. Valami madárijesztő bábut helyeztek egy fa alá, megtették muszkának és labdájukkal célba vették, püfölgették. Nagyszerűen elmulattak vele. Egyszerre csak észrevették, hogy nézője akadt nagy hadakozásuknak. Mankón bicegő, halvány képű, sánta gyerek volt a harc szemlélője és éppen két nehéz könycsepp szántotta végig orcája barázdáit, hogy ő nern csatázhat a muszka ellen.
Palkó és Sanyi hirtelen abbahagyták a játékot. Barátságosan odamentek a kis pajtáshoz és az egyik megkérdezte tőle:
— Hogy hívnak téged ?
— Csótár Vince a nevem.
A két gyermek egymásra nézett, majd így szólt a Palkó :
— Itt van a labda, dobd te is a muszkát, mert most még a sántáknak is megkell tanulni a csatázást.
A gyermekek szép egyetértésben, egész délután tanították a Vincét ellenséget püfölni, — csatázni.
Az erdőőr, aki néhány lépésről már egy darab idő óta figyelte a gyerekeket és 80 éves, öreg ember volt, odabicegett hozzájuk és végigcsókolta őket.

— Bizony gyermekeim, megint el kell menni mindnyájunknak. Ezelőtt 66 évvel én is ilyen kis gyermek voltam, amikor a muszka ellen fegyvert fogtunk. De most ti újra ifjúvá tettetek és ha kell, elmegyek újra veletek.

Csak néhány virág ez abból az óriási kertből, amit magyar ifjúságnak neveznek. Nemes szív, munkára való hajlam, előzékenység, szolgálatkészség, hazaszeretet : ez hevíti gyermekeink lelkét. Ezek a nagy idők Góliátokká növesztik a kis Dávidokat.

Forrás: Vasárnapi könyv. 1914. Második félév, 11. füzet

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ