2004 őszén a Romániai Magyar Szó Színkép melléklete rövidpróza pályázatot hirdetett, amelyre a kitűzött határidőig 117 pályamű érkezett be. A díjazottakat annak idején a Káfé portál is közölte. Jelen és ezutáni közléseinkkel a portál megszűnte miatti archív anyagok visszaállítását segítjük elő – amellett, hogy az akkori eseményről lemaradt érdeklődőnek olvasmányt nyújtunk.

Szegény ember felkel. Még alig pirkad. Megszokta. Hogy korán keljen. Húsz év falun, harminc a városban. Házban, a sajátjában. Kalákában húzták fel, az asszony terhesen hordta a maltert. Aztán lebontották. Negyvennyolc nappal a „forradalom” előtt. Most már tizenöt éve tömbházban. De a hajnali ébredés szokása megmaradt. Igaz, most már aludni sem tud. Éjszaka is többször felkel. Kinéz, kémleli az eget. Esik. Már megint. Elrothad a pityóka a földben. A kukorica a szárán. Veri az eső a traktort is. Lenn áll, az utcán. Kölcsönből vette. Használtan. Átverték. Ezzel is. Szegény embert még az ág is húzza. Hol hallotta? A rádióban? Biztosan ott. Minden reggel hallgatja. Az időjárásért. Minden reggel reméli, jó időt mondanak. Bár lassan már nem hisz benne. Volt már, hogy jó időt ígértek, és hajnaltól másnap reggelig zuhogott az eső. Becsapták. Azok is. Biztos, mert nem ért a politikához. Csak a földmunkához, ahhoz ért. Azt szereti. Dolgozott gyárban is, hideg vasak közt harmincöt évet. Nem érti ezt a világot. Jó barátja volt a mestere. Huszonöt éven át. Annyit dolgoztak együtt. Annyi év alatt többet dolgozott neki, mint magának. Vagy mint a gyárban. Aztán egy reggel azt mondta: sajnálom. Csak így. Kell tartani a nemzetiségi arányt. Ez valami magyarázat akart lenni. Nem értette. Vissza a földhöz. Eleinte jól ment. Míg a maga erejéből tudott mindent csinálni. S amíg el tudott adni mindent. Tavaly rajtamaradt a pityóka. Ősszel nem adta el. Tavaszra megrothadt. Idén talán ki sem kell szedni. Kinéz az ablakon. Esik. Mossa a kopott festéket a traktorról. Egyik kereke leengedett. Az akkumulátort kilopták belőle. Rozsdaette kipufogócsövét ócskavasgyűjtő cigányok vitték el. Mikor épp nem zuhog, gyerekek játszanak rajta. Nem szól rájuk. Hadd játsszanak. Idén úgysem tudja megjavíttatni. Kár is volna azzal rámenni a földre. Csak tíz napig lenne jó idő! Vagy bár egy hétig. A rádió hasznos tanácsokat mond. Hogy bármit keresne, azt az utolsó lehetséges helyen kezdje. Szegény ember nagyon szomorú. Úgy érzi, kigúnyolják. Pedig szereti hallgatni a rádiót. Minden reggel. Magyarul. Jobb, mint a tévé. Az csak színes csillogás. Nincs is tévéje. Nem érti a sok idegen beszédet. És a szeme is fáj tőle. A sok hegesztéstől lehet. Néha még most is könnyezik éjszaka. Szemüveg kéne. Újságot sem tud olvasni. Nem néz az ablakra. Hátha nem esik, ha nem néz oda. Szemben a koszos falak. Meszelni kellene. Megcsinálná maga, de ahhoz is jó idő kell. Különben nem száradnak a falak. Foltos marad. A fürdőben penészes az egyik sarok. A rossz szigeteléstől lehet. Ráfolyik a tetőről a víz a tömbház oldalára. A rádióban viccet mondanak. Nem érti. Recseg a hangszóró. Ez is az esőtől van. Nem igazít a keresőgombon. Mire kitisztul a hang, újra zene. Egész nap zene, mintha olyan táncos kedve lenne az embernek. Jó volna, ha valaki becsengetne. Legalább beszélgethetnének. Jobb, mint bámulni a falat. Félhomályban. Nem gyújt villanyt. Iszik egy pohár csapvizet. Előveszi a kamrából a szalonnát. A sarkocska madárlátta kenyeret. A tegnapról megmaradt, fél fej vöröshagymát. Reggelizik. Nem néz az ablakra. Kinn esik az eső. Még mindig.

* (Az RMSZ Körömnovella-pályázatán I. díjat nyert írás)

1. Art úr:
   2010. szeptember 4. 22:25

   É’s jóistenem, Várió!!! Hol vagy???

   …Hogy szerettem mindig olvasni!

   Gábor, te tudtad, hogy miután a pályázat lejárt, s szétszéledtünk, még hosszú ideig leveleztünk páran az Elõszoba „brigádból”(nem volt még akkor híre sem az emailnek), és az volt a játékszabály, hogy a levél mellé egy-egy új saját írás kéziratát kellett csatolni…
   Ebben a „klikkben” volt Várió is, meg LVR (Laczkó Vass Robi), Botár Emõke, Gergely Manó, aki Edit, Bódizs Edit és még páran… S ha belegondolok, otthon maradt archívumomban még a kéziratok is megvannak…

   Mennyi emlék jut eszembe. Köszi, hogy elõbányásztad ez most!