Szeptember utolsó hetében Jávor Ferenc tanár elvtárs megígérte a kíváncsi nyolcadikos tanulóknak, hogy olyan diafilmeket fog vetíteni a tanítási óra második részében, amelyek segíteni fognak az ismeretek könnyebb elsajátításában, és két ponttal emelhetik az írásbeli felelet értékét, ha a következő órán – amikor ellenőrző dolgozatban számolnak be a tanultakból- leírják, hogy mit láttak. A szolgálatos tanuló, az osztály kérésére, azt a diafilmet tette be a vetítő gépbe, amelyik az államelnök ifjúkoráról beszélt. Az egyik gyerek cifrázott kacagással kiáltott föl:
Nem tudtam, hogy csizmadia volt. Ti tudtátok? A tanár elvtárs tudta? Hány osztálya lehet?
– Kettő, mint a személyvonatnak – hallatszott a harsány hangú Lőrincz András epés megjegyzése.
Erre föllángolt az osztály röheje. Egy – két fiú hangja szinte nyerített, és egy iázó hangot is hallani lehetett.
Az osztályterem ajtaján kopogtattak. Az igazgatónő lépett be. Mintha a mosolya érkezett volna hamarább.
Szeretem –mondta-, amikor ilyen jó kedvvel tanul az osztály. Gyerekek, maradjatok csendben, szükségem lenne a tanár elvtársra! Nyomban visszatérünk.
Az osztályterem ajtaja előtt, a folyóson az igazgatónő megállt, arcáról eltűnt az előbbi mosoly, és reszkető hangon közölte, hogy Ferencet a rendőrség keresi. A tanáriban a helyi rendőrőrs egyenruhása várta, aki barátságosan köszönt, kezet nyújtott, és közölte, hogy parancsot kapott a felsőbb szervektől, mely szerint el kell kísérnie Ferenc tanár elvtársat Maroshévízre. Neki- mármint a rendőrőrs alkalmazottjának-azt mondták, hogy betörtek Ferenc tanár elvtárs garázsába, és emiatt hívatják. Amint kiléptek az iskolaudvar kapuján, Victor, a rendőr megállított egy közeledő teherautót, amelyik épp a városba igyekezett. A kocsi kabin nyomasztó, hűvös csendjét a rendőr kíváncsi kérdése oldotta föl, aki fia tanulmányi helyzete iránt érdeklődött. Victor megállíttatta a teherautót a városi rendőrség épülte előtt. Bekísérte Ferencet a rendőrparancsnok irodájába, ahol egy Könyves névvel bemutatkozó szekus tiszt és egy behemót rendőr várakozott.
Tanár elvtárs- szólalt meg- a rendőrfőnök, aki, amint utólag kitudódott, szekus tisztként szolgálta a helyi államhatalmat, tanár elvtárs, –ismételte- följelentés érkezett, mely szerint a könyvei között valutát, dollárt rejteget. Házkutatást kell tartanunk. Ezért jöttek az elvtársak. Ha engedélyt kér, megadjuk. Ha nem, akkor elmehetnek. Jóváhagyom.
Jávor tanár elvtárs lakása a N. Balcescu u. egyik tömbházának harmadik emeletén volt. Mielőtt beléptek volna a lakrészbe, Könyves nyomozó arra kérte Jávor tanár elvtársat, hogy hívjon be egy szomszédot, mert a szabályzat szerint a házkutatás szemtanút kér. Jávor tanár elvtárs nem találta otthon a szomszédokat. Dolgoztak. Lement a második emeletre. Ott is hiába keresgélt. A negyedik emeleten, a fölötte lakó szomszédot otthon találta. Különös ember volt. Csak könyörgő kérleléssel lehetett megpuhítani. Délfelé járt az óra mutatója, amikor elkezdődött a házkutatás. Jávor és a szemtanúskodó szomszéd az ágyon ültek, onnan figyelték a könyvek lapozgatását, a dollárkeresést. Nem találtak. Az egyik szekrény alsó részében hat kartonskatulya sorakozott, bennük borítékok, a borítékokban helytörténeti dokumentumokról készült kivonatok, jegyzetek, másolatok. Könyves az asztalra tette a skatulyákat. Leült, és hozzálátott a jegyzőkönyvíráshoz.
– Kérem, hagyja a skatulyákat, azok az én jegyzeteim. Keressék a dollárokat! Ezért jöttek.
Könyves mintha süket lett volna. Nem válaszolt Jávor tanár elvtárs kérésére, megjegyzésére. Megszámozta a skatulyákat, megszámolta a skatulyákban sorakozó borítékokat, és mindezt följegyezte a jegyzőkönyvébe, melyet aláírt, és talán még Jávor Ferenc is aláírta, mert alá kellet írnia az elkobzásra jelölt dokumentumok listáját, akárcsak a szemtanúknak, de erre már nem emlékezik.
Könyves fölállt az asztaltól. A munkatársával ismét hozzálátott a könyvek lapozásához, a „dollárkereséshez”. És akkor a bejárati ajtó előtt gyerekbeszéd hallatszott. Jávor gyerekei, a negyedikes Zsolt és a másodikos ikerleánykák nagy kacagással léptek be az ajtón, de amint megpillantották a szobában álló, mozgó idegeneket, a három gyerek – a legnagyobb tragédiáról tudomást szerző személyek lelkét megrázkódtató – zokogására tértek át, olyan viharos erővel, hogy Könyves és munkatársa a hónuk alá kapták a borítékos skatulyákat, és elindultak a bejárati ajtó felé.
– Álljanak meg – szólt, szinte kiabálva Jávor-, a skatulyák – kiürítek egy szekrényrészt, lepecsételik- itt is maradhatnak. Ez a kérés jogos, maguknak tudniuk kell erről.
De Könyvesék olyan gyorsan surrantak ki az ajtón, mint a tolvajok. Talán már nem is hallották Jávor utolsó mondatát. Jávor észre sem vette, amikor a szomszéd, a szemtanú is kiosont a bejárati ajtón. A gyerekek átkarolták apjuk lábát, derekát, és nem tudták abbahagyni a zokogást. De Zsolt sírással küszködő kérdésére a leánykák is elhallgattak.
– Mit kerestek édesapám?
– Pénzt, dollárt.
– És találtak?
– Igen. Elég sok lejt. Megtalálták, amit elköltöttem az utazásokra, a szállodákra, az éttermekre, az elpazarolt időre, amíg a dokumentumokat gyűjtögettem.