Még a letartóztatási járványok kellős közepén, amikor az emberek munkába induláskor is istenhozzáddal búcsúztak családjuktól, mert nem lehettek biztosak benne, hogy este hazatérnek, még akkor is szinte alig fordult elő, hogy valaki megszökött volna, s csak egészen ritka esetben, hogy végzett magával. Ezt így is várták el az embertől. A farkas a jámbor birkát szereti a legjobban.

Ennek oka egyebek közt abban keresendő, hogy nem ismerték a letartóztatási járványok mechanizmusát. A Szerveknek többnyire nem határozták meg pontosan, kit tartóztassanak le, kit ne bántsanak, csupán arra kellett törekedniük, hogy a keretszámot elérjék. Hogy ezt kikkel töltsék ki, abban lehetett törvényszerűség, de adódhatott teljesen véletlenszerűen is. 1937-ben a novocserkasszi NKDV irodájába beállított egy asszony, hogy megkérdezze, mi legyen a letartóztatott szomszédasszonya étlen hagyott szopós kisgyerekével. „ Üljön le- mondták neki- utánanézünk.” Az asszony ott ült vagy két órát, ott letartóztatták a fogadószobában, s vitték a cellába: sürgősen ki kellett tölteni a keretszámot, és nem volt kéznél elég munkatárs, akit szétküldhettek volna a városba, ez az asszony meg épp ott ült.

Az általános véletlenség szüli az általános tétlenséget. Hátha nem visznek el? Hátha megúszom? A. I. Ladizsenszkij az isten háta mögötti Kologriv városka iskolájának vezető tanára volt. Harminchétben a piacon odalépett hozzá egy parasztember, és valakinek a nevében tudatta vele: „ Alexander Ivanovics, utazz el, rajta vagy a listán. Ő azonban otthon marad, mondván: az egész iskola az én vállamon nyugszik, nálam tanulnak az ő gyermekeik is, hát hogy fognának le engem? Néhány nappal később letartóztatták. Nem mindenkinek adatott meg, mint Ványa Levitszkíjnek, hogy már tizennégy éves korában felfogja: „Minden becsületes ember szükségképpen börtönbe kerül. Most az apám ül, ha majd felnövök, engem is lecsuknak.” Huszonhárom éves volt, amikor lecsukták. A többséget megdermeszti a pislákoló remény. Miért vinnének el, ha egyszer ártatlan vagyok? Ez tévedés volna! Holott közben már elkapták.

1973-ban jelent meg Nyugaton Szolzsenyicin gigantikus műve a sztálini munkatáborokról, mely végleg összezúzta a nyugati értelmiség minden addigi illúzióját a szovjet rendszerrel kapcsolatban. A szerző maga is megjárta a Gulagot: 1945-ben tartóztatták le, mert magánlevelekben tiszteletlenül emlegette Sztálint – majd tizenegy esztendőt töltött különböző börtönökben és lágerekben. Szolzsenyicin nemcsak saját élményeiről számol be, hanem rabok ezreinek tanúságát gyűjtötte össze művében, mely részint történelmi és szociográfiai munka, részint a XX. század egyik legnagyobb gyalázatának szépirodalmi feldolgozása – tele szenvedélyes haraggal Leninnel, Sztálinnal és a komunista diktatúra hóhéraival szemben, és együttérzéssel az áldozatok iránt.

A lágervilág kiépítése, mint Szolzsenyicintől megtudjuk, már 1918-ban, Lenin hatalomra jutásával elkezdődött, s a szovjet állam végül olyan elnyomó rendszerré változott, mely senkit sem kímélt: gyerekeket, öregeket, nőket, hívőket és hitetleneket, a rendszerrel szemben álló értelmiségieket és meggyőződéses kommunistákat, a németek ellen harcoló szovjet katonákat, bárkit bármikor letartóztathattak, s elítélhettek öt, tíz, huszonöt évre. Mindent átitatott a félelem, s az ország testében rákos sejtekként burjánzottak a lágerek.

Magyarul 1993-ban jelent meg a háromkötetes mű, s ezúttal ennek rövidített változatát adjuk közre: ehhez, amikor először jelent meg Nyugaton, maga Szolzsenyicin írt előszót, hangsúlyozva örömét, hogy könyve így azokhoz is eljuthat, „akiknek rohanó századunkban amúgy nem lenne idejük elolvasni a teljes művet.”
Szolzsenyicin , a XX. század egyik legnagyobb hatású írója 1970-ben Nobel-díjat kapott, 1973-ben megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból, 1994-ben, a kommunista rendszer összeomlása után tért vissza hazájába, Oroszországba, s 2008-ban hunyt el.

Válogatta Kerekes Tamás

Alexander Szolzsenyicin: A Gulag szigetvilág
Európa Kiadó, 2014