Hogyan mentette meg Elégjólhallok a Karácsonyi Koncertet?

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy nyuszi, Elégjólhalloknak hívták és Zöld erdőben lakott. Zöld erdő, mint tudjuk, egy roppant nagy ország fővárosa. Nagy, de csodaszép ország ez, Közép-Ezüstföldnek hívják, amelyet különféle állatok laknak, illetve látogatnak, sőt még a turisták is fölkeresik néha.
A mi nyulacskánknak Harkály Asszony a keresztanyja, ő adta neki az Elégjólhallok nevet. Harkály Asszony nagy zenekedvelő volt, úgy vélte, hogy Nyuszi, hallása bár nem olyan, mint amit „abszolút hallásnak” neveznek, azért… elég jó. Ezen nincs mit csodálkozni: édesanyjától, Dívapofától, a híres szoprán énekesnőtől örökölte a füleit. Örökké nyugtalan és kíváncsi volt, ezt pedig az apjától, Nagycsuda Danitól örökölte, a rendezőtől és bűvésztől. Miként a kalandvágyat is – nélküle mindaz, amiről a következő mesék szólnak, soha meg nem történt volna.
Csodálatos este volt Zöld erdőben. Beköszöntött a tél, felhőtlen volt az ég, ragyogtak a csillagok. Az állatok a Koncertterembe siettek, lábuk alatt ropogott a hó.
Karácsonyeste volt, nyilván. A Karácsonyi Koncertet pedig, amelyen mindenki, de abszolút mindenki jelen volt, a Földalatti Nagy Denevérpalotában tartották. Ott találkoztak az erdei dinasztiák, és ez volt az Év egyetlen pillanata, amikor senki nem moroghatott senkire, senki nem ehetett meg senkit, és mindenki betartotta az Erdei Rangsort, annak megfelelően, ahogy azt a Harkály Asszony által megírt Kutyabőr – más néven Zöld erdő Első Törvénye – rögzítette.
Karácsonykor eljött Koncertet hallgatni a Zöld-erdei Nagy Nyúlfamília minden egyes tagja, Elégjólhallokot is beleértve, aki estélyi ruhába öltözött, az ezüstcsillagosba. És jött a rokonság Fekete erdőből, Veres erdőből, Óceánontúli erdőből és Egyenlítői erdőből, ahol a kedves unokatestvére, Tigrisnekkívánkozókandúr szokott vakációzni. Aztán jött a Mókussereg a Tölgyfakéreg családból: alföldi mókusok, az ezermesterek; a szakács-mókusok, akik diós kalácsot sütöttek és mogyorós csokoládét készítettek; meg az alpesi mókik, ők gyapjúharisnyát kötöttek az Angyalnak. És eljött nyilván Szalvador Móki is, a festő-mókusok utolsó sarja és Elégjólhallok legjobb barátja. Aztán Ezüstőzikék következtek, akik férjeik, az Aranyszarvasok karján jöttek, máskülönben ritkán látták házastársaikat, mert ők a magányt szeretik. Az Aranyszarvasok minden évben az Újévi Bálon bolerót táncolnak a jégcsapok zenéjére, ezzel tisztelik meg az Erdei Közösséget.
Az Erdő papjai, a Borzok földig érő fürdőköpenyben jöttek, s elfoglaltak egy egész sort a hatalmas Földalatti Palota Kristálytermében. Őket követték a bankárok: a Földkutyák családja (Vakondok, Ürgék, Pockok, Mormoták) ünnepi fekete bundában és hűséges testőreik, a félelmetes Szarvasviperák kíséretében, akik telesziszegték a hangversenyt, de senki sem mert szólni egy szót sem emiatt, mert ezek a viperák bolondok és bármi kitelik tőlük.
Majdnem ugyanolyan bolondok voltak Cinegéék is, mindig kommentálták a műsort, nagy hetykén, s az ültetők, a rókák gyakran kizavarták őket, mert rádupláztak a zenére, kis híján ugyanolyan neveletlenek voltak, mint a Verébfiak, akik nem tudtak uralkodni magukon, szörnyen zajongtak, s be sem engedték őket anélkül, hogy ne tettek volna kis ezüstlakatot a csőrükre, ami kimondottan nekik készült, és csak akkor vehették le, ha végképp távoztak a teremből. A jólnevelt madarakat, Bagolyékat, például, az Erdei Tanítónéniket szívesen látták, bár ők olykor elbóbiskoltak a Koncert alatt, sőt horkoltak is néha jó erősen. Harkály Asszony az unokájával, Kiskopáccsal együtt érkezett, mindig utolsóként, kócosan és állandóan ismételgetve: – Já, já, já, Strudel, Konzert, Tannenbaum, Bejgli, Diós, Mákos… – mert mondhatnánk, süket volt, csakis szociális okokból jött: azért, hogy lássák őt. Különben Főtanácsos létére keveset beszélt, s ha lehetett, inkább németül szólt, mert nemes harkály volt, hoch előkelő, Fekete-erdőből származott, közvetlenül.
Mindenkit meghívtak a Karácsonyi Koncertre, kivétel nélkül. Ott volt még Oszkár Sárkány is; félénken üldögélt a bejárat mellett, hogy ha szól valaki hozzá, azonnal kifuthasson. Soha senki sem hiányott. Udvariatlanság lett volna. S valójában mindenki égett a vágytól, hogy találkozzék, hogy meséljen, s főként hogy lássa: mikor jön az angyal. Mert ő innen, a Nagy Földalatti Palota színpadáról indul a világba, azután hogy ünnepélyesen meggyújtják a gyertyákat a Zöld-erdei Óriási Karácsonyfán. Ez a Koncert tetőpontja. A zárószám egy csodálatos kolinda, amit általános fegyverszünet követ.
Élvezzük hát a Koncertet, az Erdő állataival együtt!
Minden évben megjelenik a színen Görbe Karmú Hiúz Lajos felborzolt hajjal és bekonferálja a műsorszámokat.
– A medve zenekar következik, vezényli Herbert von Toportyán. Klasszikus zenét: nyitányt, keringőt és polkát játszanak.
Elégjólhallok kényelmesen elhelyezkedett a központi páholyban és a zene szárnyán ringatózott, anélkül, hogy gondolt volna valamire is. Mellette Kiskopács diszkréten verte a taktust a szék karján. Egyszercsak finom, de jól kivehető recsegés hallatszott a szék alól. Nem törődött vele különösebben, de a recsegés megismétlődött.
Elhangzik még néhány taktus, és szétesik két hegedű. Kis fürészpor rakások jelennek meg a padlón, a medvék ámuldoznak, de nem mernek szólni egy szót sem. Von Toportyán behunyt szemmel vezényel, átszellemülten. Vele együtt finoman ringatózik az egész társaság, elbűvölte őket a zene és a karácsony.
Elégjólhallok viszont nem találja a helyét. Kiskopács, úgy tűnik, nem hallja a recsegést. Akkor Nyuszi megböki keresztanyját, Harkály Asszonyt, aki rossznéven veszi a zavarást, kinyitja a szemét és roppant csúnyán néz keresztfiára. Elégjólhallok maga is megrettent attól, hogy milyen bátor, de a Wolfgang Amadeus Roncárd zenéjét hallgatva, egyre jobban feltűnt neki a fa recsegése. Herbert von Toportyán karmesteri pálcájából kis porfelhő száll fel; ő sem értette, hogy mi történik, de vezényelt tovább, átéléssel, ameddig lehetett… Rendre a zenészek alatt az emelvények és a székek kezdtek összedőlni, helyükön pedig fűrészpor-csomók jelentek meg.
Az állatok aggódva meresztgették a szemüket. A fából hallatszó recsegés és roppanás teljesen elnyomta a zenét. A verebek leszedték a csőrükről a lakatot és ijedten csiripeltek, a szarvasok haragosan bőgtek, a vaddisznók idegesen röfögtek. Gúnyt űz belőlük valaki. Herbert von Toportyán abbahagyta a vezénylést, és Zöld-erdő minden lakója nyugtalanul zajongott.
Nyuszi ugyan nem látott semmi különöset, de finom füle érzékelte, hogy a Nagy Karácsonyfa törzsében is történik valami gyanús.
Toportyán karmesteri dobogója is összedőlt, tompa zajjal. A zenélés megszűnt, az állatok pedig ijedten lábra álltak és szaladni kezdtek. Mind azt hitték, hogy földrengés van, vagy egyéb irtózatos átok sújtotta Zöld erdőt. Elégjólhallok arra gondolt, hogy a kisállatokat letapossák a nagyok, és számukra a Karácsony öröm helyett szenvedést hoz. Nyuszi ekkor a színpara ugrott, ahol a deszkák egyre jóbban recsegtek, és a hallgatóságot meglepve nagyot kiáltott:
– Álljatok meg! VÁRJATOK! CSEND LEGYEN!
Mintha beintettek volna, mindenki elhallgatott. Csak a finom recsegés folyt tovább, zavartalanul.
– Mostmár halljátok? – mondta Elégjólhallok, maga is ámulva azon, hogy milyen bátor.
Az állatok meglepetésükben egy helyben várakoztak, de készek voltak rá, hogy kereket oldjanak az első jelre.
– Kár, kár, kár, nem hiszem… – károgta a Varjú a hitetlen csendben. – Lássuk csak, lássuk már! – zúgták a többiek ugyancsak kétkedve, vagyis meggyőződés nélkül.
– Tegyetek szemüveget – folytatta, mondhatnánk, szemtelenül Elégjólhallok -, ha nem mostatok fület.
Harkály Asszony fenyegetően elfintorodott, mert nem szerette az arcátlanokat. Viszont lassan ugyan, de előszedte a vastag keretű szemüvegét, sőt tovább ment: fölmászott a Nagy Karácsonyfára, s erős csőrével megkopogtatta a törzsét, lépésről-lépésre. A fa belsejéből ugyancsak ütések válaszoltak. Varjú is, Mókusék is, Borzék is – sőt még Herbert von Toportyán is – szemüveget tett, mindenki a színpadot nézte, ahol a székek és a hegedűk fele már fűrészpor volt. Csupán a szarvasok nem tettek szemüveget, annál gőgösebbek voltak, ők nem ismerjték el, hogy rosszul látnak, csupán a többiek feje fölött bámuldoztak, futásra készen. Hosszúra nyúlt a csend. Aztán nagy későre…
– Já, já. Strudel, Trompf, eszik a falat – mondta Harkály Asszony. Aztán megfellebbezthetetlenül kijelentette: – Das ist… der kleine Karel von Fafaló, márki und népe.
Az arcokon csodálkozás és megkönnyebbülés látszott. Meg van fejtve a rejtély. Zöld erdő állatai rádöbbentek: elfelejtették meghívni a Koncertre az Erdő legkisebb, de legveszélyesebb előlényét: a Szút. És a vezető szút, a Fűrészpor márkinak csúfolt Karel von Fafalót. Megnyugodtak, bár a fenyegető recsegés egy pillanatra sem állt le. Valakinek tennie kellene valamit mégis!
Harkály Asszony jelt adott, és Elégjólhallok az állatok szóvivőjévé vált, odahajolt a Nagy Karácsonyfához és ezt súgta:
– Bocsánatot kérünk, Őfényessége! Szívesen látjuk Önt a Karácsonyi Koncertünkön, és kérjük, tiszteljen meg bennünket azzal, hogy helyet foglal a királyi páholyban Ön és az Önt kísérő egész hadsereg!
A várakozás csendjében, amely szétterült, a recsegés is megszűnt. Sorjában, lassan a színpad deszkáiból, az Óriási Karácsonyfából, a székekből millió és millió, többtízmillió szú bújt elő a fényre és hatalmas élő folyóként hömpölygött a központi páholy felé, s az áradat élén mint aki karót nyelt, Karel von Fafaló márki lépdelt.
A medvezenekar azonnal rázedített az állatok kedvenc nótájára, a Martinetzki marsra. Aztán mindenki megtapsolta és lelkesen ünnepelte Elégjólhallokot. – Hip-hip hurrá! Éljen a bátor nyuszi!
Az állatok végre megnyugodtak, leültek. Majd a koncert végén újból zúgott a taps, előbb a zenészeket, aztán Angyalt köszöntötték. Őt, aki szép nagy piros, kék, zöld, narancssárga és ibolyaszínű párnákat hozott mindenkinek, hogy legyen mire üljenek jövő karácsonykor. És a legnagyobb párnát, a nyírfa színűt a farágóknak adták, akik meg voltak elégedve, mert jövőben is az övék lesz a központi páholy.
Gyerekek, jól sejtitek, ezek után éveken át a mi barátunk, Elégjólhallok lesz a Karácsonyi Koncert főszereplője, mert megszabadította Zöld erdőt a pusztulástól, s ezért fizetségként azt a megtiszteltetést kapta, hogy a Koncert színpadáról minden évben ő mondja először mindenkinek:
– Boldog Karácsonyt!
És ő adja meg a hangot a kolindához, amellyel Karácsony Éjszakáján útnak indul az Angyal, hogy az őt repesve váróknak odaadja az ajándékot.

Fordította Zsehránszky István