Száz év – nagy háború: Effendi Kapijev
Frontjegyzetek
Holnap indulunk a frontra. Sokféle érzés küzd bennem: riadt kíváncsiság, tisztelet önmagammal szemben, egyszersmind szorongás (vagy talán levertség) attól, ami rám vár, vonz a kérlelhetetlen és ismeretlen szörny, amelyet frontnak neveznek.
A kozáklegény idős anyjának egyszem fia. Őrségen áll. Anyja ott álldogál kissé távolabb, vigyáz reá. Úgy hallotta, hogy a diverzánsok gya!korta orvul megtámadják az alvó őröket.
— Gyerek még a szentem, hátha nem ügyel, elalszik és megölik. Nekem meg úgysem jön a szememre álom. Hát vigyázok rá!
Minden a miénk: a bélyeg a levélen, a fényképek a falon, a dalok, a nyírfák, az újságok, az emberek nevei, a sírhantok.
Az autókon felirat: „Előre, előre, mindig előre! Egy lépést se hátra! — s egyre robognak hátrafelé.
Kapijev, jól véss az agyadba mindent! Járj-kelj, nézz körül és jól véss az agyadba mindent, mert az, ami ma történik körülötted, nem ismétlődik meg többé soha, soha többé nem lesz a földön ehhez hasonló.
A fronton a családodra gondolsz és az otthonod képe feldereng előtted nagyon-nagyon magasan s a távoli homályban látod, akár egy felengedett sárkányt s a fonál, melyen a sárkányt tartod, a szívedhez kötve húzódik, s te húzod rajta magad utána …
Egy traktor lelőtt repülőgépet húz maga után. Mint rgy hangya a döglött szitakötőt.
A szív úgy követi a repülőgép zúgását, mint a napraforgó, finoman, érzékenyen.
Mint valami archeológusoknak, úgy kell találgatva felidéznünk sok városunk és falunk képét ezután a háború után. Az évezredek — mind semmik a korszerű harc pusztító erejéhez képest. Nemcsak a városok képe változik meg, de a táj domborzata, sőt a hőmérséklete is. A dombok összekeverednek, a folyók megváltoztatják medrüket, a tavak kiszáradnak, az erdők kiégnek …
Hároméves kisfiú Apja a fronton van. Valahányszor levél jön az apjától, így kiált: „Papa!” – és meg nem válna a levéltől: „Ez a papa!” Levélnek ismeri az apját.
Bombatámadás. Arcomat a földhöz szorítom. Érzem, hogy valami megremeg a kezemben. Egy szál kamillafű, rajta egy hangya. Orosz hangya. Földiek vagyunk. Nem árulnak el engem.
Forgalomirányítónak lenni unalmas dolog. Kihalt útkereszteződésben. Tél van. A forgalomszabályozó a szomszédos szétrombolt villából kicipel egy mahagóni hintaszéket és ott üldögél magányosan a sztyepp közepén: hintázik és a forgalmat szabályozza. Kétszeresen jó karosszék.
— Most mindenki elveszít valamit, kedvesem, ne búsuljon. Az egyik a feleségét, a másik a családját, a harmadik a vagyonát, a negyedik a gyerekeit, az ötödik a karját, a hatodik — a fejét.
– Két fekete köpenyes lovast látok. Ott messze, a hegyen.
– Megfigyelni őket!
– Nos, mi van a lovasokkal?
– Elrepültek!… Mint kiderült, sasok voltak.
A háború első heteiben:
— Ó, a háború! (Bár ne mondták és ne csinálták volna.) Ó, a háború!
Mint Tolsztoj a Kozákokban: .
— Ó, a hegyek!
Az a halál, amelyik előttünk van, nem olyan rettenetes, mint az, amelyik már mögöttünk van …
Hernádi László fordítása
Forrás: Nagyvilág, 1960 / 4
Pusztai Péter rajza