Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (43.)
(Napló) Megjelent A Hétben a kritika a Hegyi patakról. Halász Anna írta. Mindenkit feldicsér, egyedül engem egyáltalán meg sem említ.
Halász Annával ellentétben Kántor Lajos az Utunkban az egekbe emel. És hol keresendő az igazság? Azt hiszem, jobb nem is keresni: mind a kettő téves!
Nézzük a Kántor-féle dicséretet és egy középpontos méltatást:
„Annál több lehetőséget villantott fel (Tamási) Terge, a szökött és kóbor katona emberien esendő alakjában, s e lehetőségeket egy nagyon tehetséges ifjú színész, Szabó Zoltán felragyogtatta. Tulajdonképpen ő volt ezen az előadáson a meglepetés, az igazi felfedezés.” (Kántor Lajos: Tamási-igék színpada. Utunk, 1977. júl. 1.)
„De Szabó Lajos, Szabó Zoltán is markáns és eredeti színfoltot nyújtott az előadásban.” (Szőcs István: A negyedik Tamási-színmű Sepsiszentgyörgyön. Előre, 1977. júl. 7.)
Érdekes módon (vagy logikusan?) főleg az egyértelmű siker, a sokévi feszültség oldódása sodort veszélybe. Netán Tutuka fordítva működik? Ahogy a sikerem estéről estére szédületesebb lett, úgy kezdtem estéről estére mind jobban szédülni.
(Napló) Végig nagyon rosszul voltam. A II. felvonásban utolsó csepp energiámmal küzdöttem az összeeséssel. És nem az ital miatt, mert józan voltam. Azt hiszem, nagyon kimerültek az idegeim. Jönne már a szabadság!!!
És jött a szabadság. De nem szült nekem rendet, csak egy használt Trabantot (apósomtól) és újabb katonai halasztást, no meg tanárságot a Népművészetiben.
A Trabantot kevéssel később fel is avattam. Nem lett különösebb gond, csak a rendőrség megőrzésre átvette a hajtási engedélyemet.
Telefonáltam apósomnak:
– Feri bácsi, elvették a hajtásimat.
– Na, tessék! Mehetek a rendőrségre. Kellett a süket lányomnak színész férj. Ráadásul még itt van a fiam is, amilyen hülye, még képes elvenni egy közkurvát, aztán járhatom az erkölcsrendészetet is. Na, mi is történt, fiam?
– A Trabant csomagtartóján átrepült egy motorkerékpáros.
– Van valami baja?
– Semmi.
– Akkor nincs baj.
Otthon:
– Mama, adjonsza egy százast!
– Százast?! Mire annyi pénz magának, Feri?
– Este megyek az Andzselikába.
– Az Andzselikába?!
– Kell fizessek néhány decit Botosnak, oda jár.
– Botosnak?!Feri, maga mióta jár ilyen büdös kocsmákba, ráadásul milicistákkal?
– Elvették a hülye vejünk hajtásiját, vissza kell szerezzem.
Két nap múlva egy másik rendőr felesége visszaadta a könyvecskét. A bárpult alól.
Igen, anyósom ilyen finnyás volt. És nemcsak én nem tetszettem neki.
Egyszer például román–magyar futballmeccset néztünk a televízióban, benyit az öreglány:
– Feri, kik játszanak?
– Kik, kik! A magyarok a románokkal.
– A románokkal?! Hogy állnak le ezekkel?
A Trabant a Csaba unokaöcsém lakodalmakor is főszereplő volt.
Az udvari sátor alatt nem udvariaskodtunk, hanem remekül mulattunk. Amikor már mindenki kidőlt, Pufi elővette a karmesterségét, Edit a lábtudományát. Jelentették Mucinak:
– Jöjjön, tanító néni, a férje vezényeli a zenekart, a menye az asztalon táncol.
– Zoltán hol van?
– Ő lepihent, neki majd vezetnie kell.
– Akkor hagyjon engem is aludni.
Hazafelé a kő táncolt. A szélvédőn. Az meg az ölembe hullt. Sebaj, két óra úgyis elég lesz. Csakhogy bevág a zápor. Alkalmi ismerős nejlonzsákot feszít elébem. Az eső múltával kapaszkodj, Edit, jön a kanyar! Egy óra talán elég lesz. Bevágódom a színházba. Felcsapom a karom. A függöny előadás előtt két percet késik. Én előadás után két sörtől berugok.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza