(Nap­ló) Meg­je­lent A Hét­ben a kri­ti­ka a Hegyi pa­tak­ról. Ha­lász An­na ír­ta. Min­den­kit fel­di­csér, egye­dül en­gem egy­ál­ta­lán meg sem em­lít.

Ha­lász An­ná­val el­len­tét­ben Kán­tor La­jos az Utunk­ban az egek­be emel. És hol ke­re­sen­dő az igaz­ság? Azt hi­szem, jobb nem is ke­res­ni: mind a ket­tő té­ves!

Néz­zük a Kán­tor-fé­le di­csé­re­tet és egy kö­zép­pon­tos mél­ta­tást:

„An­nál több le­he­tő­sé­get vil­lan­tott fel (Ta­má­si) Ter­ge, a szö­kött és kó­bor ka­to­na em­be­ri­en esen­dő alak­já­ban, s e le­he­tő­sé­ge­ket egy na­gyon te­het­sé­ges if­jú szí­nész, Sza­bó Zol­tán fel­ra­gyog­tat­ta. Tu­laj­don­kép­pen ő volt ezen az elő­adá­son a meg­le­pe­tés, az iga­zi fel­fe­de­zés.” (Kán­tor La­jos: Ta­má­si-igék szín­pa­da. Utunk, 1977. júl. 1.)

„De Sza­bó La­jos, Sza­bó Zol­tán is mar­káns és ere­de­ti szín­fol­tot nyúj­tott az elő­adás­ban.” (Szőcs Ist­ván: A ne­­gye­dik Ta­má­si-szín­mű Sep­si­szent­györ­gyön. Elő­re, 1977. júl. 7.)

Ér­de­kes mó­don (vagy lo­gi­ku­san?) fő­leg az egyér­tel­mű si­ker, a so­ké­vi fe­szült­ség ol­dó­dá­sa so­dort ve­szély­be. Ne­tán Tu­tu­ka for­dít­va mű­kö­dik? Ahogy a si­ke­rem es­té­ről es­té­re szé­dü­le­te­sebb lett, úgy kezdtem es­té­ről es­té­re mind job­ban szé­dül­ni.

(Nap­ló) Vég­ig na­gyon rosszul vol­tam. A II. fel­vo­nás­ban utol­só csepp ener­giám­mal küz­döt­tem az össze­e­sés­sel. És nem az ital miatt, mert jó­zan vol­tam. Azt hi­szem, na­gyon ki­me­rült­ek az ide­ge­im. Jön­ne már a sza­bad­ság!!!

És jött a sza­bad­ság. De nem szült ne­kem ren­det, csak egy hasz­nált Tra­ban­tot (apó­som­tól) és újabb ka­to­nai ha­lasz­tást, no meg ta­nár­sá­got a Nép­mű­vé­sze­ti­ben.

A Tra­ban­tot ke­vés­sel ké­sőbb fel is avat­tam. Nem lett kü­lö­nö­sebb gond, csak a ren­dőr­ség meg­őr­zés­re át­vet­te a haj­tá­si en­ge­délyem­et.

Te­le­fo­nál­tam apó­som­nak:

– Fe­ri bá­csi, elvet­ték a haj­tá­si­mat.

– Na, tes­sék! Me­he­tek a ren­dőr­ség­re. Kel­lett a sü­ket lá­nyom­nak szí­nész férj. Rá­adá­sul még itt van a fiam is, ami­lyen hü­lye, még ké­pes elven­ni egy köz­kur­vát, az­tán jár­ha­tom az er­kölcsren­dé­sze­tet is. Na, mi is tör­tént, fiam?

– A Tra­bant cso­mag­tar­tó­ján át­re­pült egy mo­tor­ke­rék­pá­ros.

– Van va­la­mi ba­ja?

– Sem­mi.

– Ak­kor nincs baj.

Ott­hon:

– Ma­ma, ad­jon­sza egy szá­zast!

– Szá­zast?! Mi­re annyi pénz ma­gá­nak, Fe­ri?

– Es­te me­gyek az And­zse­li­ká­ba.

– Az And­zse­li­ká­ba?!

– Kell fi­zes­sek né­hány de­cit Bo­tos­nak, oda jár.

– Bo­tos­nak?!Fe­ri, ma­ga mió­ta jár ilyen bü­dös kocs­mák­ba, rá­adá­sul mi­li­cis­ták­kal?

– Elvet­ték a hü­lye ve­jünk haj­tá­si­ját, vissza kell sze­rez­zem.

Két nap múl­va egy má­sik ren­dőr fe­le­sé­ge vissza­­ad­ta a köny­vecs­két. A bár­pult alól.

Igen, anyó­som ilyen finnyás volt. És nem­csak én nem tet­szet­tem ne­ki.

Egy­szer pél­dá­ul ro­mán–ma­gyar fut­ball­meccset néz­tünk a te­le­ví­zió­ban, be­nyit az öreg­lány:

– Fe­ri, kik ját­sza­nak?

– Kik, kik! A ma­gya­rok a ro­má­nok­kal.

– A ro­má­nok­kal?! Hogy áll­nak le ezek­kel?

A Tra­bant a Csa­ba uno­ka­ö­csém la­ko­dal­ma­kor is fő­sze­re­plő volt.

Az ud­va­ri sá­tor alatt nem ud­va­rias­kod­tunk, ha­nem re­me­kül mu­lat­tunk. Ami­kor már min­den­ki ki­dőlt, Pu­fi elő­vet­te a kar­mes­ter­sé­gét, Edit a láb­tu­do­má­nyát. Je­len­tet­ték Mu­ci­nak:

– Jöj­jön, ta­ní­tó né­ni, a fér­je ve­zé­nye­li a ze­ne­kart, a me­nye az asz­ta­lon tán­col.

– Zol­tán hol van?

– Ő le­pi­hent, ne­ki majd ve­zet­nie kell.

– Ak­kor hagy­jon en­gem is alud­ni.

Ha­za­fe­lé a kő tán­colt. A szél­vé­dőn. Az meg az ölem­be hullt. Se­baj, két óra úgyis elég lesz. Csak­hogy be­vág a zá­por. Al­kal­mi is­me­rős nej­lon­zsá­kot fe­szít elé­bem. Az eső múl­tá­val ka­pasz­kodj, Edit, jön a ka­nyar! Egy óra ta­lán elég lesz. Be­vá­gó­dom a szín­ház­ba. Fel­csa­pom a ka­rom. A füg­göny elő­adás előtt két per­cet ké­sik. Én elő­adás után két sör­től ber­ugok.

(Folytatjuk)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ