Két ellentétes irányultságú áramlatot figyelek mostanság: az ellensötétet és az ellenkacagást. „Túl sötét!”, hallom itt és ott, magyarul és románul, éjjel és nappal, és azon töprengek, aki így kiált fel, ugyan mit keres a művészetben, és hogy vajon az az óhaj, minden legyen világos, nem a diktatúrának a sötétnél is sötétebb örökségéhez tartozik-e. Emlékszünk még, hogy a „dekadens” jelzőre egész vádiratokat lehetett építeni…

Aztán itt a másik, szintén szép emlékű jelző, a „léha”. Ez az, ami gúnyolódik szomorú emberi, mi több, kisebbségi sorsunkon. Titokban a kacagás ellensége is el-elmosolyogja magát, a művésznek azonban nem engedélyezi az ilyesmit. A művész zokogjon!

Nyilvánvaló, hogy a sötétnek éppúgy, mint a léhának, megvannak a maga túlzásai, de ez nem jelenti azt, hogy bármelyik is non grata lenne a művészetben. Aki sem Goyával, sem Hraballal nem tud mit kezdeni, annak nagyon szomorú élete lehet…

Forrás: A jódeménység foka