Időutazás a szörfdeszka – szubkultúra és a hippi korszak Amerikájában. Felfedező út ez. Közben rájöhetünk, hogy a posztmodern és a posztposztmodern írója tud mesélni is. Mulatságos, eredeti sztori, egy detektívregénybe rejtett szubkultúra megfricskázása. Teli deviáns alakokkal és letűnt szubkultúrákkal. Tom Wolfe írt így fénykorában.

Colour locale

Doki már majdnem azt mondta: „van itt hely”, noha a valóságban nem volt. De aztán észrevette, ahogy a lány körülnéz, és meglátja mindazt, ami azóta sem változott. Az angol pubból származó eredeti dartstáblát a mozdonykeréken, a kupleráj szarvasagancscsillárját, rajta a pszichedelikus izzót a vibráló izzószállal, a teljes egészében Coors sörösdobozokból készült Hot Rod versenyautó-gyűjteményt, a strandröplabdát, amelyet maga Wilt Chamberlain írt alá fluoreszkáló filctollal, a plüssfestményt meg a többit, olyan arckifejezéssel, amit az ember kénytelen undorodónak nevezni.”

 

Figura 1- a hekus

Mint számos Los Angeles-i zsaru, Bigfoot, akit választott behatolási módszere után kereszteltek el, szintén titkos vágyakat ébresztett a showbusiness világával kapcsolatban, és valóban, elég sok karakterszerepben meg is jelent már ahhoz- kezdve mulatságos mexikói alakoktól a Repülő apácában, egészen az Utazás a tenger mélyén pszichológiai asszisztenseiig-, hogy fizesse a Filmszínészek Céhének tagdíját, meg hogy esedékes jogdíjakról való csekket kapjon. Lehet, hogy ezeknek a Csatornavidék-hirdetéseknek a producerei kellőképpen kétségbeesettek voltak, és arra alapoztak, hogy a közönsége felismeri- Doki( a főhős- K.T.) azt gyanította, hogy, hogy Bigfootot valahogyan beleugratták a dologba, bármi is áll valójában az ingatlanügylet mögött. Akárhogyis, a személyes méltóság nem sokat nyomott a latban. Bigfoot olyan cuccokban bukkant fel a képernyőn, amelyek a legcsekélyebb iróniával rendelkező hippit is zavarba hozták volna Kaliforniában. Ma este egy bokáig érő bársonyköpeny volt rajta, amelyen a kasmírminta annyi disszonáns „pszichedelikus” színárnyalatban játszott, hogy Doki tévéje, egy alsó polcos szerzemény a Zody’s parkolójából az egyik néhány évvel ezelőtti Holdfényes Téboly kiárusításáról, csak nagy nehézségek árán tudta követni. Bigfoot szerelemgyöngyökkel, lencséin békejellel díszített napszemüveggel és egy kínai vörössel, sartrőzzel és indigókékkel csíkozott gigantikus afroparókával egészítette ki öltözetét. Bigfoot gyakran emlékeztette a nézőket Cal Wortinton, a legendás használtautó-kereskedő figurájára-attól eltekintve, hogy Cal arról volt híres, hogy élő állatokat szerepeltetett a reklámjaiban. Bigfoot forgatókönyvei kisgyermekek könyörtelen halálbrigádjait alkalmazták, akik felmásztak a díszletlakás bútoraira, engedetlen bombaként csapódtak a hátsó kert úszómedencéjébe, hujjogattak és óbégattak, úgy tettek, mintha rálőnének Bigfootra, közben pedig sikoltozták, hogy „Hatalmat a nyomottaknak!”, meg hogy „Halál a disznóra!”. A nézők teljes extázisba estek. „Ezek a kiskölykök-kiabálták-, ezek aztán nem semmik, mi?” Egyetlen túltáplált leopárd sem mászott soha úgy Cal Worthingon arcába, mint ezek a kölykök a Bigfootéba, de Bigfoot profi volt, nem igaz?, és isten segedelmével végigcsinálta, közben pedig gondosan tanulmányozta a régi W. C. Fields meg a Bette Davis filmeket, ahányszor csak adták a tévében, hátha tippeket kaphatna arra, hogy miképpen osztozzon a képernyőn a gyermekekkel, akiknek a bája az ő számára soha nem volt kevesebb, mint problematikus. „Cimbik leszünk-recsegte szinte csak magának, miközben úgy tett, mintha kényszeresen pöfékelne a cigarettájából-, cimbik leszünk.”

 

Figura 2-mellékszál

A Pipelina Pizza dugig volt, a füst olyan sűrűen állt odabent, hogy nem lehetett ellátni a pult egyik végétől a másikig. A zenegép, amit El Portóban és még azon túl is lehetett hallani, a Sugar, Sugar-t játszotta. Doki pedig nézte, hogy Ensenada Slim az egyik Gottlieb-féle flipperen dolgozik a sarokban. Slim egy Sikító Ultraibolya Agyvelő nevű headshopot vezetett feljebb az utcán, és itt afféle falu vénjének számított.

 

Felbukkan a Hősnő

A Playa Vista gimiben Shasta egymás után négy évben is elnyerte az Osztály Szépe címet, mindig ő kapta a naívaszerepet az iskolai színdarabban, és mindenki máshoz hasonlóan ő is arról fantáziált, hogy filmvászonra kerül, és amint meg tudta oldani, máris a sztrádán termett, hogy egy alacsony bérű lakást keressen Hollywoodban. Doki, amellett, hogy ő volt az egyetlen narkós Shasta ismerősei között, aki nem használt heroint-ami mindkettejüknek sok idejét szabadította fel-, soha nem jött rá, hogy ezen kívül mit látott benne a lány. Nem mintha olyan sokáig együtt lettek volna. Shasta már elég hamar meghallgatásokra járt, és kapott némi színházi munkát is a színpadon vagy a kulisszák mögött. Doki pedig gyakorlóidejét töltötte mint nyomkereső, és miközben mindketten fokozatosan más-más karmikus hőlégoszlopra kaptak fel a megalopolisz felett, csak nézték, ahogy a másik egy eltérő sors irányába vitorlázik tova.

 

Figura 3

– Szederjoghurtot a pizzára? Hát, őszintén, pfúúúj! Ez Sortliege volt, aki Doki irodájában dolgozott, mielőtt a barátja, Spike visszajött Vietnamból, ő pedig úgy döntött, hogy a szerelem fontosabb, mint a nyolcórás munka. A tehetsége máshol rejtőzött. Láthatatlan erőkkel állt kapcsolatban, és képes volt mindenfajta problémát diagnosztizálni, majd megoldani, legyen az érzelmi vagy fizikai, ráadásul az esetek többségében ingyen tette, bár néhányszor pénz helyett elfogadott füvet, vagy LSD-t. Doki tudomása szerint még sohasem tévedett.

„Pynchon ezúttal egy különös hard-boiled chandler-krimit írt, csak a történet idejét csúsztatta el néhány évtizednyit (egész pontosan 1970-ben járunk), így a dohányzó, whisky-t ivó, keményöklű, öltönyt vagy ballonkabátot kalappal kombináló detektív helyett egy rasztafrizurás, különféle könnyebb és keményebb drogokkal élő, nem túl jó memóriájú, hippikülsejű magánnyomozót kapunk főszereplőnek, név szerint Larry Sportellót, alias Dokit. Hősünk a beszélő nevű LSD nyomozóirodájában (Láthatatlanul, Sikeresen, Diszkréten) kisebb-nagyobb bűnügyek felgöngyölítésével tölti napjait, míg fel nem bukkan a múltból régi szerelme, Shasta Fay Hepworth, és arra nem kéri, hogy kutassa fel eltűnt szeretőjét, a zsidó származású ingatlanmilliárdost, Mickey Wolfmannt, akit az Árja Testvériség motoros banda védelmez, és aki mégis, talán a feleségének köszönhetően, eltűnt.
Doki, aki bár pénzt valószínűleg nem lát a dologból, a jó szívének és egy másik, most meg nem nevezett testrészének engedelmeskedve elvállalja az esetet. Az ügy eleinte nem is tűnik túl bonyolultnak, azonban újabb és újabb nem várt fordulatok, és időnként előbukkanó, majd eltűnő, furábbnál furább nevű, külsejű és viselkedésű embereknek hála, kezd teljesen átláthatatlanná válni, ám hűsünk nem adja fel, és nyomoz tovább. Konkrétumokat nem is írnék, ugyanis nem szeretnék semmilyen fordulatot, nem várt eseményt leleplezni senki előtt. A történet maga furmányos, csavaros, szerteágazó és rendkívül élvezetes, és ezúttal Pynchon mindent megtesz, hogy az olvasó a gyors tempóban pörgő sztori hatása alá kerüljön.”(ekultura.hu)

„Mr. Pynchon a kétezres években látta elérkezettnek az időt, hogy leltárba vegye a hatvanas években virágkorát élő, de a hetvenesekre már jócskán kifulladó hippikultúra szivárványos maradványait. Kutatási területe a nyugati part, LA és a párját ritkítóan napsütötte agglomeráció, a mintavétel ideje pedig a hetvenes évek legeleje. Ha van is olyan szubkultúra, szörfös, drogos, motoros, rock’n’roll vagy masszőr kisközösség, melyet Pynchon elmulasztott volna nyilvántartásba venni, az a regény megjelenése (2009) óta előállhatott volna reklamációval, de egyetlen ilyen esetről sem tudunk, s így joggal feltételezhetjük, hogy az író jól végezte dolgát, alapos gyűjtőmunkát végzett. Mindenkinek jut legalább egy – de inkább több – bekezdés, minden kis kaszt, szekta, szub-szub-szubzsáner vagy izmozó retróosztag megkapja a maga szellemes, könnyűkezű karikatúráját. Telefonkönyvnyi mennyiség ez, ám a szerző (vélhetően) nem telefonkönyvet akart írni, hanem szépirodalmat, így nem a Yellow Pages szerkesztési technikáját választotta, hanem egy detektívregényét.”(MANCS)

A kiadó

Los Angeles, 1970. Véget értek a hatvanas évek. Zajlik az egyre kilátástalanabb vietnámi háború, folyik a Manson-per tárgyalása, a hippikorszak pedig lassan a múltba merül. Larry Sportello – Doki –, a marihuánafüstbe burkolózó magándetektív megbízást kap a régi szerelmétől egy dúsgazdag építési vállalkozó felkutatására. S ahogy a nyomozása során alámerül a Los Angeles-i bohémtanyák, az őrült szörfösök, a pszichedelikus rockzenekarok, a börtönviselt nehézfiúk, a kisstílű csirkefogók és az alvilági hatalmasságok forgatagába, feltárul egy átalakulóban lévő világ színes és mulatságos panorámája. Thomas Pynchon csípős humorú, karneváli regénye egyszerre tisztelgés a Chandler-féle hard boiled-detektívregény hagyománya előtt, és búcsú a huszadik századi Amerika egyik meghatározó korszakától.

Összeállította: Kerekes Tamás

Thomas Pynchon: Beépített hiba
Magvető Kiadó, Budapest

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ