Belehalt egy pattanásba

Igaza lett annak az embernek, aki azt mondta, előbb lesz Jakab úrnak szobra Bözödön, mint új út Gagyon át, Keresztúrra. Most már Bözödi György nevét viseli a bözödi iskola is, ahol én a magasugrást, s a nagyszünetet tanítottam.

Régen nem jártam Bözödön. Nem tudom, énekelnek-e még szolokmai nótákat a helybéli kocsmában. Nem is sejtem, mi lett Terézzel, Dániellel, s az elrajzolt angyallal. Soha nem horgásztam abban a tóban, amelynek fodrai szeles időben ott hullámzanak a szombatos népek szép, kicsi házainak helyén. Bözödújfaluban. Csupán a tóban tükröződő templomot látja messziről, ki arra jár. Olyan, mint egy nagy, szigorú felkiáltójel. Amire néha azért odafigyel a világ.

A bukaresti sajtóház tizedik emeletén már régen nem sakkozik a jó Lazics. És közülünk már senki nincs a tizedik emeleten. Szétszóródott a kicsiny sereg, az elágazó utak törvényei szerint. És én húsz éven át nem írtam semmit. Nemrég megállított az úton valaki és számonkérte a hosszú hallgatásomat. Így szólt: „Kérem, nálunk, a kicsi konyhában fel van ragasztva a falra magának egy cikke. Illusztrációval. Festés volt nálunk, harminc esztendőn át, azt nem lehet megcsinálni, hogy az ember ne festesse ki a lakását. Azt mondta a feleségem a szobafestőnek, a maga cikkét kerülje ki, be ne spriccelje. Mert az marad. Már be van füstölődve, be van sárgulva az az újság, de olyan szépen van összehozva rajta az írás, hogy az marad. Na, ezért szégyellheti magát. Miért nem ír mostanában olyan jól összehozott cikkeket, mint régen?” Engem ez az utcai számomkérés elgondolkoztatott, de legyintve mentem tovább.

Egy napon kórházba kerültem. Mint más beteg ember. Egy ápolónő jött be a kórterembe, aki rőt volt, nagy kiterjedésű és jóságos tekintetű. Mintha valami sűrű ködből bukkant volna elő, úgy lépett be az ajtón. Maga előtt hatalmas fecskendőt tartott, s a hóna alatt akkora vattacsomót hozott, mint egy kisded gomolyfelhő. Pont az ágyam előtt állt meg. Félrehajtotta a pokróc sarkát és leült. Azt mondta nekem, tudja, hogy én magát most meg fogom szúrni? Mondom, tudom. Már akkor tudtam, amikor az ajtón belépett. Aztán arra ébredtem, hogy meg vagyok halva. Majdnem. Az életemet egy kiváló ember, Bara Tivadar sebészprofesszor mentette meg. Otthon, gyógyulásra várva, sokáig szomorkodtam, elfecsérelt éveimre emlékezve. És eszembe jutott egy régi munkatársam, Cseke Gábor. Fölhívtam telefonon, hogy tudassam véle, még élek. Ő pedig föltette a kérdést, hogy miért nem írok, ha élek? És én két év alatt megírtam három könyvet. Ezt, az Elrajzolt angyalok címűt, amelynek végét a fenti sorokkal éppen most fejezem be, majdnem egy hónapon át írtam. Bözödi napjaimra emlékezve. Úgy érzem, ennyivel tartozom Bözödnek. Könyveimet nem adja ki senki. Mert ma már csak kizárólag nagyon szép és jól megírt könyveket adnak ki. Én pedig nem vagyok képes kizárólag nagyon szép és jól megírt könyveket fogalmazni.

Ha lesz fejfám valahol, ne azt írják reá, hogy ki voltam, s miért éltem, hanem csak ennyit: „Belehalt egy pattanásba.” Hadd törjék a fejüket e rövid mondat jelentésén a majd újra felbukkanó, elrajzolt angyalok.

(Vége)

Marosvásárhely, 2010. január 2.

A regény teljes szövege letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtár állományából – itt