Magyar Költészet Napja, 2015

Hadnagy Józsefről  nem árt tudnunk, hogy 1950. december 7-én látta meg a világot Kolozsvárott, tizenháromgyermekes család elsőszülöttjeként. Dicsőszentmártonban érettségizett, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem közgazdasági karán tanult, utána Csíkszeredában, majd Marosvásárhelyen volt programozó. A diktatúra bukása előtt, 1989. október 11-e éjszakáján szökött át Magyarországra. Debrecenben él. Versei erdélyi és anyaországi lapokban jelennek meg. Kötetei: Égő fák (Custos, Marosvásárhely, 1994), Szürkén túli fények, (Custos, Marosvásárhely, 1996), Mint szép mesék kalóza (Impress Kiadó Marosvásárhely, 2000), Hajnaltól hajnalig (Juventus Kiadó Marosvásárhely, 2006), Labirintus (Rím Könyvkiadó, 2008, Budapest).
* Készül az április 11-i marosszentgyörgyi találkozásunkra. Hirtelen érkezik, mellbe vág a levele: „Csatoltam saját föltámadásomat is. Éjjelféltájt egy éles kanyarban megcsúsztam, és árokba borultam. Nem tudom, mikor fordult feje tetejére a kocsi. Totál kár. Vonattal utazom haza valamikor április 11 előtt. További boldog húsvétot! Jóska”

* Tovább levelezünk.
„Csak a szív alatti oldalbordákat érte ütés, de nem törtek el. Szerencsére a kocsi az anyósülés felőli oldalon csapódott az árokfalnak, így az üközési energia jelentős része a jobb oldalon zúdult hátrafelé. Kb.70-80 km/óra sebességgel fordultam a kanyarba. Aznap szemerkélt az eső, de a szél fölszárította az utat. Bíztam az útban (végig száraz volt, kivéve ezt a mindkét felén bokros kanyart), bíztam a szinte új téli gumikban, és bíztam magamban. Veszélyes bizalom, amikor a tél hosszasan búcsúzkodik. Könnyen belehalhattam volna ebbe a „szentháromságba”. A rendőrök nem is hitték, hogy magamnál vagyok, és nem esett komolyabb bajom. Előbb megszondáztak, ellenőrizék, hogy magamnál vagyok-e, csak azután kérdeztek ki a baleset körülményeiről. Mindenképpen ki akarták hívni a mentőt. Alig tudtam lebeszélni őket. Amíg a kocsimentőre várakoztunk, beszélgettünk. Tőlük tudtam meg, hogy abban a kanyarban sokan haltak meg, s ebben az évben én vagyok az első áldozat. Magát szeretik ott fent, mondták többször is. Igen, Dániel unokám angyalai kölcsönadták magukat nekem. A kocsi totálkáros lett, de Pista öcsém föltámasztotta. Talált egy ugyanolyan Opelt a nyárádtői bontóban, és ’szervátültetéssel’ visszaadta a kocsit az életnek. Már csiszolják, mire hazaérek, a sminkkel is meglesznek. Szeretem ezt a kocsit. Soha nem hagyott cserben, én csaltam meg őt egy másik szerelmemmel: a sebességgel.”

* Mindig elhagy a levegő, ha a lélek ilyen tárgyilagos rezdüléseit olvashatom. A József Attila születésnapjára tervezett beszélgetés ’alapigéje’ Elvegyültem és kiváltam címmel a költő 1936-ban írt Kész a leltár című verse:

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

***

* Korábban is kértem barátaimtól/ismerőseimtől az alkotómunkával kapcsolatos ihletett vagy dühös mondatokat. Leginkább Kedei Zoltán festőművésztől érkeztek, igen érzéki és érzelmes gondolatok. Nemrég azonban Hadnagy József is írt valamit:
„A költészet az önkifejezés legmagasabban szervezett formája, jóllehet a tudatos és tudattalan, a fent és a lent, a kimondható és kimondhatatlan, a hasznos és a hiábavaló, a sötétség és a fény, a némaság és a csönd, a figyelés és a hallás, a nézés és a látás, az érzés és a ráérzés: mind a megfogható és a megfoghatatlan határvonalán jön létre. Kút, amelynek forrása a tudatalatti, vödre a tudatosan használt, sajátosan egyedi nyelvi képződmények bokra. Mélyre nyúl, de nem csöpög. Ragyog, mégis homályos. Villámmadár, fészke sötét felhő, tolla homály. Az egyes költemények pedig egyszeri tünemények: soha egyetlen költemény sem írható újra pontosan úgy az előrehaladó térben és időben, mert időközben a költő és a térididő-folyó is változik. Mindazonáltal az elképzelhető legnagyobb szabadság: a szél, amiről nem tudni, honnan jön, és merre tart – a szenvedés, a szomorúság, a szeretet és a gyűlölet forgó égtájai között, s mint ilyen, alapvetően határozza meg a nyelv időjárását. Petőfi Sándortól napjainkig és tovább ez a szél hozza nyelvünk egére az esőfelhőket, és az esőfelhők után a friss ragyogást.”
Kocsibalesetét, melynek végül is csoda mód’ az életét és a katarzist köszönheti, azonnal képes volt lírai-gondolati szinten is rögzíteni. Kapcsolódása a József Attila-vers csillagzatához nyilvánvaló:

Pillanatnyi leltár

Istenben bíztam eleitől fogva,
és úgy nézett ki, Isten elhagyott:
agyamra dombok, hegyek, erdők nőttek,
s ösvény, mi a semmibe kanyarog.
Közben tettem a dolgom, ahogy tudtam,
egyedül, embertől is elhagyatva
sokszor: adtam, ha elfogadták; vettem,
ha adtak, jöttem-mentem, kereskedtem
bolond piacán szívnek, érdekeknek,
s végig azt éreztem, ennél több vagyok.
Több szív valahol belül, nagyon mélyen,
völgy, ahol ritkán fordul elő ember,
fa, melynek gyökere patak és folyó,
s lombja az egész világ és a tenger,
domb, hegy, amit nem kell megmászni soha,
mert csak tükörben látszik, noha alig,
s nem kell birkózni kígyó ösvényekkel
reggeltől estig s estétől hajnalig –
súgta mindezt valaki, kinek nevét
nem tudom –: szó, mely ritka, mint a gyopár,
de osztódik, s megsokszorozva magát
a szívben dombok, hegyek, erdők nőnek,
fából vizek, és tengerekből völgyek,
mert minden mindeneken szín és fonák…
Pillanatnyilag ez volna a leltár,
mint egy meglopott boltban, csupa hiány.

Hadnagy József, a szabad sirály. Mi itt a Marostól jó messzire kint lakunk a marosvásárhelyi Tudor negyedben. Ritka madár mifelénk a sirály. De amikor éppen a versbéli sirályokról ejtettem volna szót feleségem előtt, a reggelinél, két (nem túl nagy szárnyú, bizonyára, ha van ilyen: kisfolyami) sirály hasította át a tízemeletes „blokkunk” északnyugatra néző, s tőlünk is látható tetőzetén valamivel magasabban a levegőt..
Lehet hogy Jóska küldi őket?