Száz év – nagy háború: Harsányi Zsolt
Bajtársak
Megesik bajtársak között, hogy nem értik egymás nyelvét. Például, ha az egyik német, a másik pedig magyar. Mert van olyan magyar, aki egyetlen mukkot sem tud németül, olyan német meg pláne szép számmal akad, aki a magyar szót nem érti. Máról-holnapra nem tanulhatják meg egymás nyelvét, tehát az ősi jelbeszédhez folyamodnak.
A mi magyarunkat – nevezzük Kelemennek – olyan állásba vezényelték, ahol egy német bajtárssal kellett együtt lennie. Valahol Oroszországban. Többet erről nem írhatok két okból. Először mert esetleg írásom hadmozdulatokra engedne következtetni, tehát a cenzúra – igen helyesen – törölné. Másodszor mert ennek a beosztásnak fegyverneméről, okáról, részleteiről, közelebbi helyéről fogalmam sincs.
Annyit azonban tudok, hogy a két fiatal tiszt mindennap együtt vacsorázott. Nappal nem jutottak hozzá, kiki járt a dolga után. Este azonban viszonylagos nyugalom következett be, ők tehát megszerezhették maguknak a terített asztalnál való haditáplálkozás kényelmét. A legény megterített, egyenként szólította őket, s akkor a német is, a magyar is az asztalhoz siettek, keményen és barátilag tisztelegtek egymásnak, aztán leültek. Most jött a jelbeszéd. Mindenféle nyájas taglejtésekkel kínálták és unszolták egymást, még bizonyos társalgást is folytattak: ha nagyon izlett valami, behunyt szemmel bólogatva jelezték mennyei elragadtatásukat, ha netán túl sós volt az étel, az egyik fejcsóválva pillantott a másikra és rosszalóan mutatott az ételre, a másik pedig bólogatott erre a bírálatra és könnyed vállvonással jelezte, hogy nagy baj azért nincs.
A német mindjárt első este sokkal gyorsabban evett, mint a magyar. Hamar bekapta, ami rá esett, kedvtelten megtörölte a száját, felpattant, kezét nyujtotta a magyarnak és nyájasan így szólt:
– Malzeit!
Felpattant erre a magyar is, a parolát derekasan megrázta és így felelt:
– Kelemen!
Ugyanígy ment ez másnap este. A német sokkal hamarabb kész lett a bekebelezéssel, felpattant, kezet nyujtott, mondván: „Malzeit!” A magyar elcsodálkozott, de aztán azt gondolta, hogy a német bajtárs talán megfeledkezett az előző napi bemutatkozásról. Kezet rázott tehát és megint mondta: „Kelemen”.
Igy ment ez már négy napig, mikor a magyar főhadnagy jött az állást vizitálni. Rendben talált mindent.
– Jól meg vagy a német komával?
– Köszönöm, főhadnagy úr, nagyon jól. Igen kedves ember, remekül verekszik. Hozzám úgyszólván túlságosan udvarias. Minden vacsoránál külön bemutatkozik. Tegnap este már negyedszer közölte velem, hogy ő Malzeit.
– Ó te boldogtalan, hiszen az nem a neve. Hanem németül úgy mondják, hogy „Kedves egészségére”.
– Ejnye, ejnye, – képedt el a magyar, – ilyen nagy baj, ha az ember nem tud németül. Én meg szorgalmasan bemutatkoztam neki, hogy „Kelemen”. Ejnye, ejnye, de restellem. Na nem baj, majd este rendbehozom a dolgot.
Aznap este Kelemen rettentő gyorsan nekiesett gulyásának, hogy a németet mindenáron megelőzze. Csakúgy nyeldeste a falatokat dülledt szemmel, lóhalálába. De csakugyan sikerült hamarabb készen lennie. Az utolsó falatot jóformán le sem nyelte, már felpattant, összeütötte a bokáját, kezet nyujtott és hangosan mondta a varázsigét:
– Malzeit!
A német nagyot nézett. Nyilván jól esett neki a figyelem, hogy a magyar bajtárs igyekszik a német kifejezést használni. Ezt a figyelmet nyomban udvariasan igyekezett viszonozni. Erősen megrázta a feléje nyujtott kezet és ragyogó baráti mosollyal felelte a magyar kifejezést, amelyet már megtanult:
– Kelemen!
Forrás: Harsányi Zsolt: Jókedvű könyv. Harmadik gyűjtés. Új idők Irodalmi Intézet RT (Singer és Wolfner) kiadása, Budapest. MEK
Pusztai Péter rajza