A Balassi Intézet Bukaresti Magyar Intézetének Erdély másfél évszázados történelmét feldolgozó előadássorozatában Ablonczy Balázs történész, a Párizsi Magyar Intézet igazgatója tartott előadást az 1940 és 1944 közötti ötven hónapos időszak Erdélyéről. Az angol nyelven elhangzott előadást követően Ablonczy Balázs történész a Bukaresti Magyar Élet számára összefoglalta mondandója lényegét.

„Az előadás alapvetően a 2011-ben megjelent Visszatért Erdély 1940-1944 című könyvön alapult. Ez egy nagyon kedves könyv számomra, mert nagyon élveztem az anyaggyűjtést és magának a könyvnek a megírását is. A célom ezzel az 1940—44 közötti úgynevezett kis magyar világ leírásával nem az volt, hogy egy nagyon száraz, dátumokat tartalmazó, eseménytörténeti dolgot adjak az olvasó kezébe a kétoldalú magyar-román diplomáciai kapcsolatok bemutatásával. Engem inkább az érdekelt, hogy hogyan nézett ki ez a kis magyar világ, mit jelentett mentalitás szempontjából főleg az erdélyi magyaroknak. Rá akartam irányítani a figyelmet olyan, talán nem kellőképpen tárgyalt vagy ismert körülményekre, hogy hogyan nézett ki a mindennapi élet egy háború sújtotta Magyarországon és azon belül Észak-Erdélyben, valamint az, hogy a magyar kormányzat és a helyi magyar politikai elit milyen technikákat vetett be annak érdekében, hogy Észak-Erdélyt egyrészt modernizálja, másrészt újra beemelje a nemzet mentális térképére, hogy Erdélyt megjelenítse a magyarországiak számára is. Korábban volt egy kutatásom erről, hogy a turizmusnak milyen szerepe volt Észak-Erdély képének a kialakításában. Arra a következtetésre jutottam a tanulmány végén – persze lehet nincs igazam -, hogy az, ahogy ma a magyarországiak sok esetben néznek Erdélyre és az erdélyi magyarokra, az igazából ebben a négy évben gyökerezik, akkor alakult ki. Egyrészt volt egy olyan turisztikai könyvipar, úti kalauz ipar, ami nagy mértékben formálta ezeket az elképzeléseket és egyfajta nemzeti zarándoklattá vált az, hogy Erdélybe el kell menni. Nagyon érdekes megfigyelni például, hogy amit ma Körösfõn vagy Korondon látunk háziipar, az út szélén – nyilván van korábbi gyökere is -, de az, hogy ez egy turisztikai iparággá nőtte ki magát erre az időszakra tehető. A magyar kormányzat – ez jól látszik -, tudatosan törekedett arra, hogy ezt a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Székelyudvarhely-Csíkszereda útvonalat valorizálja, mint ennek a nemzeti zarándoklatnak az útvonalát, amin el lehet jutni Székelyföldre, ami valójában az igazi magyaroknak úgymond a legtisztább hona. Azt látjuk, hogy ma is ez a Magyarországról nagyjából bejáratott turista útvonal. Ennek a turizmus szervezésnek vannak bizonyos hiányai is. Az, hogy a Szilágyság vagy Szatmár nem kerültek bele annyira a köztudatba, az részben ennek tudható be, hogy voltak területek, amelyeknek a fejlesztését, vagy a turisztikai szemléletbe emelését tudatosan vagy kevésbé tudatosan elmulasztották. Ez az egyik tapasztalat, hogy az, ahogy Erdélyre nézünk, az ebben a négy évben gyökerezik.
A másik nagy tapasztalata ennek a kutatásnak leegyszerűsítve az volt, hogy nagyon sokszor Magyarországon és máshol is szembe vannak állítva egyfelől modernizációt, az Európához való csatlakozást, a technikai haladást szerető erők, másfelől az elmaradottak, akik nacionalisták és csak magukkal törődnek. Ez a négy év számomra arra is példa, hogy modernizáció és nemzetépítés. Tudatosan használom ezt az angolból átvett nemzetépítés fogalmat, én nem szeretek nacionalizmusról vagy nemzetiségpolitikáról beszélni, mert az egy elég szűk napirendet sugall. A modernizáció és a nemzetépítés nem egymást kizáró fogalmak, hanem nagyon sok esetben éppenséggel egymást erősítő fogalmak. Ez nagyon jól látszik a turizmus példáján, vagy a kolozsvári egyetem új épületeinek a felépítésében, a vasúti és telefonhálózat fejlesztésében. Sok helyen látszik, hogy hogyan próbálta meg a magyar állam és az erdélyi magyar politikai elit egy magyar nemzeti térré tenni Erdélyt. Ez nem azt jelenti, hogy ki akarták irtani a románokat, hanem úgy gondolták, hogy a helyi román értelmiség, a román nyelv és kultúra marginalizálódni fog ebben a térben. Egyfajta folklorisztikus, atavisztikus dolog lesz belőle.
Még egy példa a modernizáció és a nemzetépítés összefonódásáról: a korszakban a közutakat úgynevezett útőrök vagy útkaparók tartották karban. Voltak útőri szakaszok, hogy egy útőrnek hány kilométer utat kell karban tartania. Ez az érték rendszerint 5 kilométer volt. Például Szolnok-Doboka vármegyében ebben az időszakban kitalálták azt, hogy az útőri szakaszokat rövidebbre kell venni, tehát 3 kilométernek kell lennie. Oda a Tiszántúlról kellett telepíteni kimondottan sokgyerekes családokat – legalább 4-5 gyerekkel rendelkező, de nem volt ritka a 10 gyerekes útőr család sem. Így azt lehetett mondani, hogy egy 15 kilométeres útszakaszon, ahol egyébként három útőr tevékenykedett, most már öt útőrt foglalkoztattak, és ha beszorozzuk az 5 útőr legalább öt gyerekét, akkor azt látjuk, hogy a 15 kilométeres útszakasz egyik részén már fel lehet állítani egy magyar iskolát, hiszen van 20-30-40 gyerek is. Ez egy elég jó példa arra,hogy miként tud összekapcsolódni a technikai modernizáció és a nemzetépítés. Ez egy csomó diszkriminációval és olyan dologgal járt, ami a mai napig a román közvélemény egy részének Magyarországhoz való viszonyát meghatározza – sarkítva, hogy a magyarok rettenetesen viselkedtek velünk.

Az erdélyi magyarok szemszögébõl nézve két szempontból fontos: egyrészt, hogy ez nagyon bevéste Magyarország képét. Az, hogy milyenek a magyarországi magyarok, az az úgynevezett „ejtőernyős” vagy „anyás” hivatalnokokon keresztül jelenik meg. Tehát az, hogy arrogáns, nem érti az erdélyieket, lekezelően bánik velük, mert Magyarországról jött és nem ismerhet bennünket. Ez részben igaz, hiszen számszerűen nem igazolható, hogy elárasztották Erdélyt az anyaországiak, csak nagyon sok volt belőlük az orvos, a bíró, a rendõr és ezekkel az ember mindig konfliktushelyzetben találkozik, amikor a mentalitásbeli különbségek jobban megjelennek. Ez az egyik fele, de azt is látni kell, hogy ez bizonyos értelemben tartalékot is jelentett az erdélyi magyaroknak, demográfiai értelemben. Ez nagyon fura, de Beke Györgynek van egy tanulmánya, amiben megnézte szülőfalujának, Uzonnak a születési adatait és az látszik – ez most nagyon triviálisan hangzik -, hogy kilenc hónappal a bevonulás után elkezdenek születni a gyerekek. Egyrészt van egy ilyen demográfiai felívelés, amire a magyar kormány rátett azzal, hogy elkezdett kiépíteni egy nagyon komoly népegészségügyi hálózatot. Háromszéknek és a székely megyéknek a legrosszabb születési mutatói voltak az országban, Kárpátaljával együtt. Ezt néhány év alatt sikerült nagyon ledolgozni. Az is látható, hogy milyen demográfiai folyamatok indulnak el bizonyos városokban, például Aradon és Nagyváradon, habár az egyik visszatért, a másik nem. Ez az időszak egy 20 éves haladékot adott. Nagyváradon az etnikai arányok húsz évvel később fordultak át román többségbe, mint Aradon. Azt is kell látni, hogy az 1940-1944 között kiépített magyar intézmények, gondolok itt a népfőiskolákra, a tanfolyamokra, az egyetemre is, olyan szakembereket képeztek ki – Benkő Samutól kezdve Egyed Ákoson át -, akik évtizedekre meghatározták az erdélyi magyar tudományosságot. Ez lokális szinten is működött. Székelyföldön még a ’70-es években is használták azokat a mezőgazdasági felvilágosító füzeteket, amelyeket akkor a magyar kormány osztott ki, hogy hogyan kell jól gazdálkodni, mert volt egy olyan elképzelés is, hogy a Székelyföldön rosszul gazdálkodnak. Van egy szellemi tartalék része is a dolognak, hiszen nagyon sok embernek lehetett az az érzése, hogy mivel az 1918-1940 közötti időszak csak egy intermezzo, a 1918 előtti és az 1940-44 közötti világ a dolgok rendje. Ez talán egy kicsit segített túlélni a kommunizmust is. Azt lehetett mondani, hogy ez az őrület nem tarthat sokáig. 1990 után jött el az a pillanat, amikor azt kellett látni: nem biztos, hogy ez egy intermezzo, hanem, hogy itt valami más stratégiákat, életritmust kell kidolgozni.

Lejegyezte: Forró László

Forrás: Bukaresti Magyar Élet, 2015 / 4. szám