Kis túlzással egy szerző ugyanazt a nótát fújja – egy életművön át. Egyre inkább nekivadulva, megveszekedetten: olykor burgulázó felhangokat kever, vagy kánont produkál egymaga, máskor visszafogja magát pianóba, hogy aztán ismét fortissimóig garoljon, de a dal ugyanaz marad. Ennek mintapéldája Ottlik „Egytémájú” Géza. Egész életében csak a katonaiskoláról írt, azt variálgatta, jó és kevésbé jó könyveket téve le az asztalra. Erről szól a Buda című regény, a Túlélők, és persze, az Iskola a határon.

Ez kattant be neki. Persze, hogy ezekben az egész világot elénk tárta, a maga teljességében, s hasonló szent filológusi dumák? Hogyne, kérem, így van ez, ha elfogadjuk azt, hogy a karalábé is továbbképző tanfolyamokon átesett káposzta.

De ne ra­gad­junk le Ott­liknál, hisz jószerével min­den szerzőnél ez fi­gyel­hető meg: rátalál a neki leg­job­ban meg­fe­lelő témára, stílus­ra, s abból aztán nem en­ged. Miért mondják festőkre, hogy például az már min­den fenyőt meg­fes­tett a Har­gitán, vagy nincs az a ló, ame­lyik meg­me­nekülhet­ne az ecse­te elől? Ez olyan bűvös kör, amiből az al­kotó nem tud kilépni. Ő maga nincs is tu­datában, hogy ugyan­azt variálgat­ja – számára ez maga az élet lénye­ge, vagy leg­alábbis önma­ga lénye­ge. A lényeg lényegét most hagy­juk. Tehát akárhon­nan in­dul ki, végül min­dig csak ugyan­oda jut vissza. De sze­rencsés ese­tek­ben ezek az útvo­na­lak eredménye­zik az érde­kes ka­lan­do­kat, ezek te­szik meg­un­ha­tat­lanná az egyébként szűk körben mozgó al­kotáso­kat. Mon­dom: sze­rencsés ese­tek­ben. Sze­rencsétlen ese­tek­ben pe­dig alig-alig le­het eldönte­ni, végülis a szerző sze­rencsétle­nebb-e, vagy a be­fo­gadó. Emlékszem, ami­kor végére értem Es­terházy Péter Be­ve­zetés a szépiro­da­lom­ba című könyv­monst­rumának, s el­ju­tot­tam ad­dig a mon­da­tig, hogy „mind­ezt majd megírom pon­to­sab­ban is”, spontánul jött, hogy oda­ka­nyarítsam: kérlek, ne! Aztán mégse tet­tem, s most már nem bánom. Azóta el­ol­vas­tam a pon­to­sab­ban megírt dol­gok egy részét is, és rájöttem, a jó szerző úgy ismétli magát, hogy még az ol­vasó hálás neki.

Forrás: eirodalom.ro