Zsidó Ferenc: A sláger
Kis túlzással egy szerző ugyanazt a nótát fújja – egy életművön át. Egyre inkább nekivadulva, megveszekedetten: olykor burgulázó felhangokat kever, vagy kánont produkál egymaga, máskor visszafogja magát pianóba, hogy aztán ismét fortissimóig garoljon, de a dal ugyanaz marad. Ennek mintapéldája Ottlik „Egytémájú” Géza. Egész életében csak a katonaiskoláról írt, azt variálgatta, jó és kevésbé jó könyveket téve le az asztalra. Erről szól a Buda című regény, a Túlélők, és persze, az Iskola a határon.
Ez kattant be neki. Persze, hogy ezekben az egész világot elénk tárta, a maga teljességében, s hasonló szent filológusi dumák? Hogyne, kérem, így van ez, ha elfogadjuk azt, hogy a karalábé is továbbképző tanfolyamokon átesett káposzta.
De ne ragadjunk le Ottliknál, hisz jószerével minden szerzőnél ez figyelhető meg: rátalál a neki legjobban megfelelő témára, stílusra, s abból aztán nem enged. Miért mondják festőkre, hogy például az már minden fenyőt megfestett a Hargitán, vagy nincs az a ló, amelyik megmenekülhetne az ecsete elől? Ez olyan bűvös kör, amiből az alkotó nem tud kilépni. Ő maga nincs is tudatában, hogy ugyanazt variálgatja – számára ez maga az élet lényege, vagy legalábbis önmaga lényege. A lényeg lényegét most hagyjuk. Tehát akárhonnan indul ki, végül mindig csak ugyanoda jut vissza. De szerencsés esetekben ezek az útvonalak eredményezik az érdekes kalandokat, ezek teszik megunhatatlanná az egyébként szűk körben mozgó alkotásokat. Mondom: szerencsés esetekben. Szerencsétlen esetekben pedig alig-alig lehet eldönteni, végülis a szerző szerencsétlenebb-e, vagy a befogadó. Emlékszem, amikor végére értem Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című könyvmonstrumának, s eljutottam addig a mondatig, hogy „mindezt majd megírom pontosabban is”, spontánul jött, hogy odakanyarítsam: kérlek, ne! Aztán mégse tettem, s most már nem bánom. Azóta elolvastam a pontosabban megírt dolgok egy részét is, és rájöttem, a jó szerző úgy ismétli magát, hogy még az olvasó hálás neki.
Pusztai Péter rajza