Hadak a hóban

Az országban hirtelen eltörpültek a folyók, a városok, a legendás, nagy hegyek. Az ég már ugy látszott, napról-napra közelébb nyomul a földhöz, hogy végül agyonlapitsa. Ha felhők keletkeztek, uszályuk már a földön söpört és oly közelről hullottak le belőle az esőcsöppek, hogy az esésük nem is volt már érezhető.

Minden talpalattnyi föld buján és kövéren müvelve állott. A rengeteg arányokban elszaporodott emberek részére már alig lehetett házakat épiteni. Nem volt hely a kövek részére, de nem fértek már el az emberek sem. Mindennap gyászistentiszteleteket tartottak az ujszülöttek miatt, akik gyors egymásutánban jöttek a világra. Átok szakadt az országra, az a legenda járta, hogy az asszonyokat megbabonázta egy orosz herceg, aki a télen erre járt; mindannyia halálosan beleszeretett és most mind-mind ráemlékszik és igy termékenyülnek.

Az iparvállalatok gyárai egymás hegyén-hátán állottak, a munkásság cilinderkalapban járt és bársonyhajtókás zakkóban, a munkásnők pedig selyemtunikákat viseltek, derékon brilláns-csattokkal föltüzve. A munka ára vészesen emelkedett, emellett az áruknak grandiózus értékük volt a külföldi piacon. A tőzsdén bacchanáliák folytak, a folyvást emelkedő árfolyamok örömére és már hónapok óta nem láttak temetést az utcák.

Később már voltak férfiak, akik önszántukból nemzeti hősökként meghaltak, mert a külföld tunyasággal és bujasággal vádolta meg az országot. Az ilyen halottak sirját aztán füzértánccal ünnepelték a szüzek és ifjak, akik később már az utcákon és az eszplanádokon tartották meg eljegyzésüket, nászéjszakájukat pedig diszes, kincsektől terhes gyaloghintókon, a főbb utcákon. A gyaloghintók elé öreg férfiak voltak fogva, akik az egész éjszakán mélyen imádkoztak, hogy az uj frigyet gyümölcs ne betegitse. De semmi se használt az átokká érett áldás ellen, néhány év mulva tizszeresére emelkedett a lakosság száma.

Az ország házában furcsa és ferde törvényeket eszeltek ki és szentesitettek, amelyek azonban végül is célt tévesztettek. Mert a törvények közül mindenki kiválasztotta a neki leginkább megfelelőt; általában a törvényék elvesztették jellegüket. Az abszolut jóllét megnövesztette az emberek agybeli képességeit, testi erejét, bölcsek lettek és soha annyi müvész, költő és szép lélek nem élt ebben az országban, mint ezidőtájt.

Az ország királyát egy napon mélyen lesujtotta az a hir, hogy a keleti tartományok, amelyek félhold alakjában terülnek el a birodalomhoz ragasztva, föllázadtak és ellenségeskedni kezdtek. A gazdag birodalom hadserege ugyanis züllésnek indult. A kitünően kiképzett, ritka bátorságu katonák fegyelme a jólét miatt fölbomlott és ha erre valaki figyelmeztette a hadvezetőséget, rendszerint azzal válaszoltak, hogy nem akadna hatalom, amely szembe merne egy ily bőséges ország hadseregével szállani. Az első háborus hireket nem vették nagyon komolyan. De később már megkezdődtek a hadüzenetek és ekkor ama ezredek kaszárnyáiban, amelyek állomáshelye az érdekelt határhoz közel feküdt, alarmot fujattak. A riadót a kürtös kifujta a levegőbe, utána hangosan fölkacagott, hogy rengett bele a kaszárnya épülete. A katonák ittasan, a kéjtől még mámorosan, kocogtak le a grádicsokon, közben mindenfelé elpotyogtatva az éles-töltényeket, amelyeket az őrmesterek osztottak ki nekik. Az éles-töltények között sürün akadtak kis gyémántköves aranyszivecskék, amelyeket a szórakozott katonák kedveseiktől kaptak s amelyeket azok éjjel mámorukban a tölténytáskájukba gyömöszölték. Lent, a fölállás helyén, az udvaron, tánclépésekbe botlott a lábuk és finom, franciás táncformákban állottak föl a selyemnadrágokba és selyemsapkákba öltözött katonák. A generálisok elképedve nézték a dolgot és másnap elszörnyüködve tárgyalgatták a diplomaták a kitörni készülő háboru esélyeit. Nosza, megindult a széleskörü diplomáciai értekezés. A háborut legalább egyelőre el kellett kerülni, ki kellett tolni hosszabb időre.

A riadókat próbaképpen ugyan megismételtették a magasabbrangu tisztek, de mindannyiszor gyalázattal végződtek. Ilyenkor aztán, egy szigoru parancs folytán, a legrendetlenebb ezredeket megtizedeltették. De ezt nem lehetett a végletekbe vinni, belátták, hogy ennél még a háboru is jobb.

A diplomácia erre a hatalmas szövetséges társakhoz folyamodott. Ezeknek a segitségével – minthogy gazdasági kedvezményekkel nem lehetett lekenyerezni az izgága, erkölcsi hatalomra törekvő felzudult tartományokat – a diplomácia kieszközölte, hogy a háborut tavaszig nem kezdik meg. Most még csak ősz volt, szép napsugaras arany-ősz és télig – gondolták – majd csak ráncbaszedik a haderőt. A nép az őszi szántásokon gyült össze és a szabad ég alatt lakmározva gyüléseket tartott a háboru ellen. Az asszonyok nyiltan csókolták és becézték férjeiket és lankadt kezeikkel verték gömbölyü fehér kebleiket és azt kiabálták, hogy minden embert szeretni kell, minden ember vére vér és a vér rossz illatu, fölémelyedik tőle az ember gyomra. Meg más ilyen bolondságokat.

A kis fölgerjedt népek a határokon, tiszteletben tartották a hatalmasság kivánságait és végzését, de nagyban fegyverkeztek. Már a legkisebb gyerekek is azt gyügyögték, hogy az első tavaszi napsugárral megszületik a szent szabadság és a boldog, saját zsirjába fulladt ország vérbe fog halni. A tavaszt, mint isteni szabaditót várták és imádkoztak a tavaszhoz, hogy jöjjön el már.

Az ősz sehogyse akart ősz lenni. A fák nem tudtak megsárgulni és novemberben a mandula egyszer csak kivirágzott. A madarak távoli meleg tájakról hazaszállingóztak és mint a részeg bogarak, ugy szédültek bele a régi fészekbe, ahol itthonhagyott késői kis tojáskáik azóta már kikeltek. A vegetáció napról-napra kiserkedt a barna földből. Ujszerü növények nőttek a földeken, amilyeneket még soha nem láttak itt és a gabona ujra érni kezdett. Decemberben oly meleg lett, hogy szinte fürödni lehetett volna a folyókban. A nap irtózatos erővel égett – az ország egy ámulatba esett.

A hadsereget megfeszitett erővel igyekeztek rendbehozni. Külön szigoru törvényeket hoztak és a hadbirák majd minden napon hoztak néhány halálos itéletet. A katonákat ez sem hozta ki a tunyaságból, a renyhe nyugalomból és amikor kint a télen, naptól égő mezőkön és gyakorlótereken nagyobb harcmozdulatokat kommandiroztak a generálisok, a nagy csapattestek alig mozdultak. Ilyen gyakorlatokon nem egy tábornok, vagy alacsonyabb tiszt keményen szalutált a följebbvalójának, katonásan bedugta a kardot a hüvelyébe, előrántotta revolverét és ott az arcvonal előtt agyonlőtte magát.

Valósággal hullottak az emberek, pedig még csak készülődtek a háborura. Veszedelmesen közeledett a naptár szerint való tavasz, a háboru ideje és még nem hogy tél nem volt, de még az ősz előtti tavasz, sőt a nyár virult teljes pompájában. Egy héttel az első tavaszi nap előtt, a sok halálbüntetéstől már felényire olvadt le a hadsereg létszáma. Az ország rettegve várta a háborut. Sütött a nap, itt volt már az uj tavasz, a fekete halálitélet-tavasz.

A diplomácia már tehetetlen volt. Már minden nappal közelebb jutottak a vészes terminushoz. A csapatokat már szállitgatták a határra és néhány kémkedő ellenséges repülőgép kattogott már fenn a levegőben, hogy a csapatok mozdulatait kilesse. Az utolsó éjszakán hirtelen csodálatos változás állott be a katonák közt. Példátlan rendben ment minden mozdulat. Minden közkatona egy-egy hadvezér körültekintésével és lelkiismeretével állt a helyén és alig lehetett az ágyukhoz állitott tüzéreket visszatartani, hogy hajnal előtt ne lőjjék ki a gyarmatok felé irányitott ágyuk lövegeit. Már homályosan, kicsit derengeni is kezdett a hajnal. A csapatok nagyszerű fedésekben feküdtek és várták az első jelet a tüzelésre. Az első hadtest parancsnoka most föllovagolt egy távoli dombra, hogy még egyszer végignézze az ellenséges terrénumot messzelátójával. Belenézett az üvegbe és furcsának találta, hogy nem lát semmit, csak nagy, homályos fehérséget. Közben megrázkódott néhányszor, ugy érezte, hogy fázik és megtörölte a távcső üvegjét, hogy ujra belenézzen. A távcső üvegje tele volt finom zuzmarával.

Köröskörül, irtózatos sürüségben, sulyosan hullott a hó. A puskájukra borult katonákat már egészen betemette.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ