Egy derültnek ígérkező éjszakán, mint a döbbenet: városunk fölé lopakodott a homály. Eleinte nem tűnt föl, mert hajnaltájban szinte természetes, de aztán már egyre idegesítőbb és nyomasztó a szürkeség. A Nap csak félig bújt ki a felhők közül, aztán már sehogysem. Alkonyatkor egész egyszerűen nem volt, ami lenyugodjék. Ha csak egy-két napig tart, egye fene, rá lehet fogni a vegyipari kombinátra, vagy elfogadni a meteorológusok érvelését, amely szerint vidékünkön kevés a fény-óra, és hát most éppen elborult az idő.

A homály azonban tartósan telepedett a városra, és fojtogatni kezdte. A gyárakban összezavarodtak a gépsorok: ahol cipőt gyártottak, ott ontani kezdték a karácsonyfadíszeket. Friss házikenyér helyett cipőkrémet termelt a pékség. Az élelmiszerüzletek, áruházak sportvetélkedőket hirdettek, a város futballcsapata pedig egyemberként jelentkezett vadőrnek a Somos-tetői állatkertbe. A tömegközlekedés a feje tetejére állt: összevissza mászkáltak a buszok és a taxik; ha például a vasútállomásra szeretnél eljutni, a röpteret kell bemondanod és viszont; ha a Víkend környékén laksz, akkor pedig a nagykórházat mondod be, különben a Vácmányon találod magad.

A város ci­vil szer­ve­ze­tei a ve­zetést hibáztatták, az meg a nehéz gaz­dasági hely­zet­re ken­te a homályt. A szak­mai testüle­tek a tu­dat­lanságot okolták – végül Nyű Anyó, az országos jövendőmondó azt jósol­ta, hogy még ugyan nincs itt a világvége, de a homály kétségte­len jele a tel­jes össze­omlásnak. Ezt furamód a po­li­ti­kum iga­zol­ta a leg­gyor­sab­ban. Aki kon­zer­vatív volt, li­berálissá vált, a balközép jobbszélső lett, a pa­rasztpárti­ak urbánus eszméket hir­det­tek, a zöldek tel­je­sen el­fe­ke­tedvén, szélsőséges eszmék szolgálatába szegődve láncfűrésszel kezdték ir­ta­ni a par­kok fáit. A te­re­ken újnácik bra­tyiz­tak a neo­bol­sik­kal. Egy­sze­ri­ben di­vat­ba jött az azo­nos neműek házassága is.
Az elemzők nagy része a globális fel­me­le­gedésnek tu­laj­donítot­ta a homályt. Az összesküvés-elméle­tek hívei arra gya­na­kod­tak, hogy meg­hibáso­dott az eget irányító számítógépes rend­szer. Vagy­is va­la­kik be­le­rondítot­tak a prog­ramjába, vagy a CIA, vagy a Mo­szad, de a SRI sincs kizárva. Be­nyomták a vírust, oszt kész a totál homály! A leg­na­gyobb baj vi­szont, és ez már az egész országot, Európát, sőt magát az em­be­riséget so­dor­hat­ja a te­jes kol­lap­szus­ba: hogy tud­ni­il­lik a számítógépes vírus ki­sza­ba­dult a kezükből, és sza­ba­don garázdálko­dik a világhálón. Már a vir­tuális világban sem látni tisztán!
A város tanácsa kez­dettől a józan meg­fon­tolás ta­laján ke­res­te a meg­oldást. A mentő ötlet a legfőbb város­gaz­da agyából pat­tant ki. Éppen vic­cet mesélt a titkára:

− Ta­ta­rozzák a bo­lon­dokházát, s az ápol­tak segíte­nek a festésben. Az egyik bo­lond áll a létra te­tején, és a mennye­ze­tet me­sze­li a nagy ko­rong­ecset­tel. Társa oda­megy a létrához, és felszól: „Hé öcsi! Ka­pasz­kodj meg a pemz­li­ben, mert el­vi­szem a létrát!”
− Ez az!, csa­pott a titkár hom­lokára a város­ga(ráz)zda férfiú. − Hogy is nem ju­tott ed­dig az eszem­be!
És a nyom­ta­tott és elekt­ro­ni­kus sajtó másnap világgá kürtölte: Ecset­tel a homály el­len! Világosság lesz fölöttünk! Vásárhely egét ki kell me­szel­ni!
A ter­vet megáldot­ta az állam­egyház, és egye­te­mes tisz­tulást kez­deménye­zett. Nem szállt fel, ha­nem az egész főte­ret betöltötte a dús tömjénfüst.
Az ám, de mi­lyen­re mázolják az eget? Itt kezdődtek a ba­jok. Ki fehérre, ki zöldre, ki vörösre, ki kékre, ki sárgára!…Az egyik párt pi­ros-sárga-kékre, a másik pi­ros-fehér zöldre fes­tené!
A komp­ro­misszum ne­he­zen szüle­tett meg, a frak­ciók keményen össze­csap­tak, de végül si­került meg­egyez­ni. Ma­rosvásárhely fölött le­gyen tisz­ta fehér az ég, de a Görgény-völgye felőli pe­rem­re pingálja­nak pi­ros-sárga-kék sávot, a Nyárádmen­te felé eső határra pe­dig pi­ros-fehér-zölt pánt­likát. Punk­tum !
Kiírták a ten­dert, kitűzték a ver­senytárgyalást. Ha­tal­mas küzde­lem­ben egy fris­sen alapított cég nyer­te el az ég ki­me­szelésének jogát, sőt pri­vilégiumát Ma­rosvásárhely fölött. Hiába til­ta­ko­zott az el­lenzék, a be­szerzés máris el­kezdődött. A legfőbb el­lenérv az volt, hogy ha a me­szelt bol­to­zat fölé esőfront te­le­pe­dik, és zu­hog­ni kezd, ak­kor tropára megy az egész mun­ka, a sok zuhéval a mész is a város nyakába zúdul. A pszi­chológu­sok és pszi­chiáte­rek Mennyei Tu­dat Ha­sadás el­ne­vezésű ernyőszer­ve­ze­te észérvek­kel próbált hat­ni a döntéshozókra, mondván: a sok mésztől a város népe is el­me­sze­se­dik, min­den­ki meghülyül, és ak­kor mi lesz?!…
− De hi­szen éppen erre megy ki az egész! – til­ta­ko­zott a Szkep­ti­ka Tömörülés. – Be­darálják az agyun­kat, fehérre me­sze­lik a szürkeállományun­kat, hogy azt te­hessék velünk, amit csak akar­nak!
A va­do­natúj Alba Cal­ca­ria cég ad­dig­ra már el­kezd­te a be­szerzést. Érde­kességként említjük meg, hogy bár a város le­ra­ka­tai du­gig van­nak építőanyag­gal, azo­kat mégis Kréta szi­getéről ren­delték jó drágán. Sen­ki sem tud­ja, bi­zonyára a homály mi­att, hogy mi­kor és mi­vel szállították Vásárhely­re a temérdek me­szet, de tény, hogy egy­szer­csak itt volt, mégpe­dig ugyan­azok­ban a raktárak­ban, ame­lyek­ben ed­dig is tárolták. A színes festéke­ket di­rekt a Pig­ment-szi­ge­tekről ho­zatták, és azok is várat­la­nul tűntek elő egy másik le­ra­katból. Százezer pemz­lit, ötven­ezer körecse­tet és hu­szonötezer széles sávú me­szelőt egy kínai káeftétől vártak; a festékke­verékbe valót a Húsvét-szi­ge­tekről, ahol köztu­domásúlag di­rekt pi­ros­tojást toj­nak a struc­cok. A mint­egy félezer csat­la­koz­tat­ható hosszúlétrát a brazíl őser­dei Lay­tor­ja fa­ipa­ri üzem készíti – miközben a he­lyi üze­mek sor­ra zárnak be, mert pang a bútor­gyártás.
Meg­hir­dették: egyelőre ötszáz mázolót al­kal­maz­nak. A mun­ka­el­osztónál tömeg­ve­re­kedés tört ki. Min­den­ki égi­me­szelő sze­re­tett vol­na len­ni. Ab­szolút előnyt furamód nem a dip­lomás képzőművészek vagy a szak­mai ok­levéllel ren­del­kező szo­ba­festők élvez­tek, ha­nem az állat­kert leg­fris­sebb szer­zeményei, az Af­rikából megőrzésre és túlélésre ho­zott maj­mok, ame­lyektől egyúttal a mennyei piktúra megújhodását is elvárta a város­ve­zetés.
A lázas készülődés el­fe­led­tet­te a min­den­na­pos setétséget, a gaz­dasági csődöt, a közélet züllöttségét, a kultúra mély­repülését, a rend szintjére emelt káoszt. Maga az állam elnöke állítot­ta példaként váro­sun­kat a többi nya­valygó, sápítozó, segélyek­re ácsingózó te­lepülés elé.
– Ma­rosvásárhely a legéke­sebb bi­zonyítéka an­nak, hogy kezdünk kilábal­ni a válságból! – je­len­tet­te ki egy­re sűrűsödő sajtótájékoz­tatóin az ország első ka­pitánya.

Kormány­de­legáció érke­zett Az Ég Fel­me­szelése akció nyitó napjára. Az első ecset­vonást, az elnök el­len­kezése dacára maga a mi­nisz­ter­elnök végzi el, har­sogták a híradók.
Ki­világították az utcákat és a te­re­ket, miáltal fur­csamód még bor­zal­ma­sabbá vált, és mind alább-alább eresz­ke­dett az utála­tos vas­tag homály.
Az ünne­pi me­szelést késlel­tet­te a létrák hiánya. Állítólag a brazíliai Lay­tor­ja üzem leszállítot­ta őket egytől egyig, de va­la­kik Lu­das körül eltérítették a kon­vojt, és a szállítmány végül Besz­tercén kötött ki. Az ot­ta­ni­ak nem adják a létrákat, mert állítólag ők ma­guk készítették min­det, mondták; az egész Lay­tor­ja-ügy egy nagy hum­bug. A kényes hely­ze­tet mégis meg­ol­dották: a mi­nisz­ter­elnök közönséges mázolólétrára mászva képle­tes moz­du­lat­tal fes­ti fehérre váro­sunk fe­ke­te egét. Taps és tömeg­ri­valgás, utána svédasz­ta­los fo­gadás a Con­ti­nen­tal­ban.
Le­het, hogy a vírus­elhárítás ke­re­ke­dett felül, vagy a Jóis­ten könyörült meg raj­tunk. Ki tudná. De a ban­kett végén, a ve­zetők távozása után, mint­egy varázsütésre, éjfél előtt pár pil­la­nat­tal!, várat­la­nul ki­derült az ég, rózsaszínű szi­porkák villódz­tak ke­le­ten és nyu­ga­ton, észa­kon és délen. A járókelők azt hitték, ez is a ce­remónia része: tűzijáték. De ami­kor haj­nal­ban ren­de­sen meg­vir­radt, és a nap is normáli­san kez­dett sütni s világítani, és ki­derült, hogy bi­zony­is­ten zöld a fű és újra virágzik a lila ákác, és pompás il­lat­tal te­lik meg a le­vegő, és az élet for­gal­ma tel­je­sen normális, mint­ha so­sem za­var­ta vol­na sem­mi: nos, ak­kor ki-ki a maga dol­ga után látott.
Így hát az égi­me­szelésből nem lett sem­mi –, vi­szont va­la­kik gyor­san meg­gaz­da­god­tak. Ha­tal­mas botrány is támadt, egyik vizsgálat a mási­kat követi; ám egyelőre véko­nyan szivárog az infó. Amit biz­to­san tud­ni le­het: az Alba Cal­ca­ria cég pro­filt vált, fesz­tiválren­dezésre sza­ko­so­dik, ezért felszámol­ja készle­te­it, vagy­is végkiárusítást tart. Raktáráruháza­iban ne­vetséges áron jut­hatsz pemz­li­hez, ecset­hez, létrához, festékhez, strucc­tojáshoz.
Egyébként a cég el­nyer­te a legötle­te­sebb reklámért járó díjat is. Ma­rosvásárhely kristály­tisz­ta éjje­li egén mos­tanság rózsaszínben és búzakékben díszelgő árukínálati szöveg je­le­nik meg, három nyel­ven. A ma­gyar válto­zat így hang­zik: ”Sűrű csil­la­gos az ég. Me­szet ve­gye­nek!”
(A román és a roma válto­za­tot nem me­rem le­fordítani.)

Forrás: eirodalom.ro