A jóslat

Egy nyári délután történt, 1917-ben, a nyugati front valamelyik eléggé csendes szakaszán. Négyen ültek egy előretolt állásban, várták a váltást. tse« az eső egész nap.
– Svindli az egész — mondta Feddersen. — Csalás és ámítás minden jövendőmondás. Nem lehet megjósolni semmit.
Maack erősködött, hogy igenis lehet prófétálni, van a jóslatokban azért valami. Makacsnak ismerték Maackot, és hajthatatlannak.
– Ezt az egész háborút — erősködött — 1914 tavaszán előre megjósolta egy varsói cigányasszony. Szóról szóra, apróról nagyra. Hogy augusztusban kezdődik, és utána négy esztendőn át fog tartani.
– Szóval van még egy évünk — mondta Jacobi alig nyitva ki a száját. És gúnyolódva megkérdezte: — Amolyan vénséges mámi volt persze,
boszroka, szemölcs az orrán, púp a hátán?
– Nem tudom, hogy nézett ki – válaszolta Maack. — Mellesleg egy csomó más jóslat is bemondta előre a háborút. ,
— De honnan tudnak ennyi mindent ezek a vén banyák? – kérdezte indulatosan Jacobi. — A kávézaccból? a csillagokból? a tenyered vonalaiból? Mivel magyarázod meg magadnak, öregem, hogy ilyesmi előfordulhat? Nem lehet ezt megmagyarázni. Állítom nektek, hogy a világtörténelem csupa véletlentől függ, nem láthatja azt előre senki emberfia. Egy miniszternek nem ízlett reggel a szivar, mert lepattogzott róla a borító dohánylevél, ezért aztán valami fontos állami okmányban fordítva fogalmaz, és már meg is történt a malőr. Nem, gyerekek, akkor már én Feddersennek adok igazat. Svindli minden jövendőmondás.
— Hadd meséljem el nektek — mondta Feddersen —, mért vagyok épp most, néhány napja, olyan dühös ezekre a mámikra. Mert, ugye, különös, hogy jót és kellemeset sohasem jövendölnek, mindig csak rosszat kárognak. A múlt héten meg egyenesen akkorát károgtak a pofámba, mint annak a rendje. Azt hogy éppen én … Na, elmesélem elölről!
Körülményesen rágyújtott örökké kialvó pipájára, és folytatta:
— Múltkor a szakaszunk három nap szabadságot kapott a hadtápon. Legtöbbünk egy faluba fészkelte magát, azt hiszem még Elzászban, utolsó este pedig öten vagy hatan egy amolyan intézményben kötöttünk ki, épp a határszélen, ahol hamar befűtenek az embernek… Annyi szent, volt ott lotyó bőven, és nem is nagyon drágán. A sör, mint mindig, undorító volt és hozzá még meleg is, a legjobb hánytató. Egy sereg vén és még vénebb boszorkány ténfergett a lebújban, az ördög tudja, mire vártak. Volt köztük egy, s méghozzá nem is a legvénebb és legramacsabb, tisztes polgárasszonynak is nézhetted volna, aki fejébe vette, hogy tenyérjóslással keresi meg a kenyerét. Schröder megjegyezte, hogy minden hájjal megkent teremtés, róla valami nagyon igazat mondott; hogy mit, azt elfelejtettem. Az asszonyság egyszerre előttem termett, és én, csupa heccből, odanyújtom neki a mancsomat. Forgatja ide-oda, mélyen fölébe dugja az orrát, vizsgálgatja tenyeremen a vonalakat, mint valami alattomos biflázó a rossz tanuló irkáját. Már-már csodálkozom, mért nem szól egy mukkot sem, .amikor hirtelen észreveszem, hogy az arca, amely pirospozsgás volt még az elébb, fehér lesz, akár a kréta. Felnéz rám alulról, úgy bámul a szemembe, mintha ki tudja, milyen világcsodája lennék. Erre megkérdezem: „Na, mi történt?”
Feddersen most alaposan kiélvezte a feszült kíváncsiságot, mert ho» szasan hallgatott, és szótlanul tömködte újra a pipáját.
— Aztán feláll a nőszemély — folytatta Feddersen —, olyan képet vág, mint aki most tudta meg, hogy akasztani viszik, hátrálni kezd az ajtó felé, mintha el akarna pucolni; sőt még talán a kezét is felém meresztette amolyan színpadi módon, mintha rühes lennék. Erre én mérges nekitámadok: „Na, ki vele, beszélj már!” Ugyanis tudott németül, össze-vissza keverte a németet, franciát. A többi vénség a lelkére kezd beszélni, erre nagynehezen nekiszánja magát, és ezt közli velem, de úgy, hogy reszket belé minden porcikája: „Monsieur — mindünket így szólított – monsieur, ön irtózatos vérontásért lesz felelős!” Nem eresztem tovább, azt mondom neki: „Ez smafu, mindannyian lövöldözünk a háborúba, miért épp én lennék felelős?” De a mámi nem zavartatja magát, és most színpadias aztán igazán. „Monsieur, valami szörnyűség van a tenyerére írva. Óvakodjék! Ön miatt emberek milliói halnak szörnyűséges halált. Ön miatt mérhetetlen szenvedés éri a földkerekség sok-sok országát. Hosszú időre sötétség borítja el a földet. Megmérhetetlen lesz a könnyek és a vér tengere. Elfedi arcát az erény, kiirtatnak a legnemesebbek, a legfertelmesebb ragály lesz úrrá Európa felett…” Erre én félbeszakítom: „Az ördög vigyen el! Mi közöm nekem ehhez?” Ő meg hisztérikusan kiáltozik: „A tenyere, monsieur, a tenyerére van írva… Két nap múlva, igen, két nap múlva, a maga kezére bízzák a világ sorsát… Soha még nem bíztak egyetlen kézre, egyetlen percre, ekkora döntést…” És így kiabál még egy ideig. Valahogy furcsán kezdtük mind érezni magunkat. Ezt látta a többi lány, mire néhányan nagy-ügyesen kituszkolták a feldúlt nőszemélyt.
Feddersen megint hallgatott, története, úgy látszik, végetért.
– És aztán? — kérdezte valaki bután.
– Mi lett volna aztán? — mondta Feddersen. — Hát jósoltak már ekkora baromságot valakinek? Itt a két kezem — nyújtotta a kezét —, ez tudná vérbe mártani a világot? Hát ezt kikérem magamnak!
– És azon a második napon — kérdezte a pedáns Jacobi — történt valami?
— Semmi az ég világán. Vagy ha úgy vesszük, történt valami, méghozzá kellemes — mondta Feddersen, és anélkül hogy kivette volna kezéből a pipát, állával a mellére bökött, a vaskereszt szalagjára. — Két nap múlva megint a fedezékben voltunk. Az egész ügy különben legnagyobb mérgemre nem hagyott nyugton, ott motoszkált a fejemben, sőt annyira az idegeimre ment, hogy elhatároztam, majd figyelem, történik-e valami. És mi történt? Megkaptam a vaskeresztet, éppen a második napon. Biztosan emlékeztek még arra a két küldöncre, akit életem kockáztatásával a fedezék előtt kiástam, hát ezért a vaskereszt! Hadd jegyezzem meg magunk közt, fogalmam sem volt, hogy veszélyben vagyok. A két küldöncöt eltemette a föld, eszméletlenül feküdtek az iszapban, arccal a kulimászban. Mind a kettőt a lábánál fogva húztam ki. Cuppogott az iszap, nem akarta ereszteni őket. Az egyik már halott volt, a másik azonban még hápogott, és nagynehezen magához tért. Erre valóságos üvöltőgörcsöt kapott, és bőgött, sivalkodott, akár egy vénasszony. Én még életemben nem láttam így ordítozni valakit. Hát jó, nem éppen élvezet, ha valakit eltemet a föld … Őrvezető volt az illető, az orra alatt komikus, icipici fekete bajusz, mintha piszok csorogna a két orrlikából. Úgy hívták hog … Na, várjatok csak … Hát nem elfelejtettem már a nevét?! Az életmentésért megkaptam a vaskeresztet, megdicsért a főtörzs, megdicsért az öreg, és így tovább… Hát ez volt. És még hogy én mártanám vérbe a világot! Csak kerüljön még egyszer a szemem elé, egy ilyen tenyérjós mámi! Annak örülök csak, hogy nem fizettem neki semmit, mert akkora ricsajt csapott, hogy maga is megfeledkezett róla.

Fordította Thurzó Gábor

Forrás: Nagyvilág, 1962 / 9. szám