MESÉLNEK

Arról van a beszéd, hogy a hatodik hónapjában vagyunk már a háborúnak, és szinte beleszoktak az emberek. Szinte már majd az lesz a szokatlan, hogy egyszer beüt a régi, csendes, békés világ. Mert már el is felejtettük, hogy mint volt azelőtt. Pedig a most élő emberek nem szokták meg a háborút, mert régen nem volt. Azt mondja egy öreg:

– Ugyan, elég strapa volt Boszniában is az okkupációkor, mert én is azt hittem, nem kerülök onnan élve haza, mikor csonttá fagyott rajtam még az ing is. De azért az csak nem volt igazi háború. Hatvanhatban volt az utolsó igazi háború, annak pedig már negyvennyolc esztendeje. Kevés embör van már azokból, akik ott puskafüstöt szagoltak. Kevés embör van még azokból is, akik akkor mint gyerökök látták, hogy mint hozzák a vasutak a sebesülteket… Azután azért apránkint csak beleszoktunk ebbe a háborús világba. Már olyan, mintha mindig így lött volna.

– Beleszoktunk – véli egy másik -, mint a kiskutya az ugatásba. Semmi se tűnik már föl; ami történik, hát történik, aztán vége.

– Az. Mikor az első sebesültet temették a nagykórházból, az egész környék minden utcája tele volt néppel. Ma mán? – Nem fejezi be a mondást, csak legyint a kezével.

– Mint ahogy a rác mondja – szól egy hajós. – A rác azt mondja: szvaki csuda tri dana. Mindön csuda három napig tart. Azt példázza evvel, hogy mindönt mög löhet szokni.

– De erre mög a cigány azt mondta, mikor akasztani vitték, hogy ebbe az egybe már sehogyse tud beleszokni.

– No – mondja egy másik hajós -, ez a szvaki csuda tri dana sem egészen igaz. A kis rác király is azt mondta, mikor elvötte az elvált mönyecskét, a Drága Masinát, hogy szvaki csuda tri dana. Hogy majd beleszoknak. De csak nem szoktak bele a szerbök.

Ilyen különböző vélemények vannak. Mert az ilyesmiben csakugyan nincsen okos ember. Mégiscsak a cigánynak van igaza, hogy egészen mindent csakugyan nem lehet megszokni. Egy öreg ember emlékszik hatvanháromra, mikor gyönyörű bor termett, de más semmi a nagy szárazságban. A cigány nem tudott a tehénkéjének szénát adni, hát elhullott. Akkor azt panaszolta a cigány, hogy már beleszokott volna a koplalásba a tehén, aztán éppen akkor köllött fölfordulnia.

Egy ember így vélekedik:

– Hát van abba a szvaki csudába mégiscsak valami. Azt a báróné esete példázza leginkább. Ha möghallgatjátok, elmondom.

– Hát hiszen, hogyne hallgatnánk. Ráérünk a nagy szalonna aggatástúl.

– Hát az úgy volt – mondja az ember -, hogy möghalt a báró. De a báróné asszony még fiatal volt, nem akart embör nélkül élni. Azután gazda is köllött a birtokba, mert szép birtok is volt ottan, mert nem olyan báróság volt az, hogy csak a rang lögyön mög, de mód ne lögyön hozzá. Akkor úgy forgatta az elméjében a sorsát az özvegy báróné, hogy nem fogad el maga mellé valami olyan urat, aki itt beleül, úgy löhet, elkártyázza, aztán a hitös felesége mellett szeretőt tart Pestön.

– Ezt egészen okosan gondolta – hagyták helybe az emberek. – Egy valami alkalmas fehérszemély löhetött, ha így forgatta az elméjében a sorsát.

– Hát hiszen azért mondom – feleli a mesélő -, mert másként nem is volna érdemös az esetöt elbeszélni. Hát ahogy forgatná a báróné a sorsát, mögakad a szöme az Andráson, a parádés kocsison. Ez valami nagyon dörék embör volt, ez az András. Mikor a báróné férjhöz mönt, még az édösapja adta vele a maga birtokárúl inasnak. Hát fölhívatta maga elébe az Andrást. Azt mondta neki:

– Én vagyok a te urad és parancsolód, András.

– Igönis – mondta az András -, egy életöm, egy halálom, mind a kettőt fölajánlom, mert engöm még a méltóságos asszony édösapja neveltetött kicsi koromtól fogva. Mert úgy fogott föl, mint apátlan-anyátlan árvát.

Erre a szóra azt mondta a báróné:

– Jól van, András. Hát én most azt akarom, hogy az én jó uram elhalt, én pedig özvegyül nem akarok élni, hát te lögyél az én párom, te lögyél ebben a kastélyban és az egész birodalomban a gazda.

– Ujnye, fene teremti! – mondják az emberek. – Ez ugyan rátalált a szöröncsére.

– Hát az pedig így van, ahogy mondom. Azonban a báróné beszédjitűl röttentő megijedt az András. Hogy ű abba sehogyse alapodhat bele. Nem tud ű az ilyesmikhöz. Azután mit szólnának hozzá az embörök, hogy báróné mög kocsislegény, miegymás…

Akkor azt mondta neki a báróné:

– Hát sehogyse alapodsz bele a tervezetömbe?

Azt mondta az András:

– Nem töhetöm, mert én csak kocsislegény vagyok, aztán mit szólna hozzá a világ?

Akkor haragra gyulladt a báróné. Azt mondta az Andrásnak:

– Hát akkor azt parancsolom neköd, hogy holnaptúl fogva, ahogy az Isten szent napja fölvirrad, befogod az ezüstös hintóba a parádés négyest, aztán segítesz az ökörigának a szántóföldre kihordani a poszmatot.

– Nohát, ez is csak furcsa dolog löhet – mondják az emberek.

– Hát pedig ez úgy van, ahogy én mondom. De akkor az András könyörgött, hogy ne tögye vele ezt a csúfságot. Az embörök majd azt hiszik felőle, hogy megbolondult. De nem löhetött a parancs ellen sömmit se tönni. Vinni köllött az ezüstös kocsiba a poszmatot. Aznap este András fölment a bárónéhoz leportra, hogy mentse föl a sarcoltatás alul, mert az egész faluban nem maradt épkézláb teremtés, mert mind a csudájára szaladt, úgy kísérték ki a földig, mikor vitte az ezüstös batárba a négy fínom-fánum parádéslóval a szemetet. Most már azt beszélik a faluban, hogy a méltóságos asszony mögbolondult.

– No hát, ebben a dologban nem is löhetött neki tökéletös esze – vélik az emberek.

– Hát pedig ez úgy van, ahogy én mondom – szól a mesélő. – A báróné sömmit se hajtott az András rimánkodására, hanem azt parancsolta, hogy csak hordja tovább szigorúan a poszmatot. Másnap este megint leportra mönt az András, hogy mentse föl a báróné a kínoztatástúl, mert ahány gyerök csak van a faluban, mind a kocsi után szalad. De a bárónéban szigorúan állt az egyenösség, hogy amit kimondott, azt mögtartja, és továbbat is csak a szándékára mönt. András harmadnap is hordta az ökörigákkal együtt az ezüstös hintóban a poszmatot. De akkor este nem mönt föl leportra a bárónéhoz. Akkor leküldte érte a báróné az istállóba a szobalányt, hogy gyüjjön föl. András fölmönt. Akkor aztat kérdözi tűlle a báróné:

– Hát máma mért nem gyüttél a panaszoddal leportra?

Arra azt mondja az András:

– Már nincsen okom panaszra, mert már a gyerökök se szaladgálnak a kocsi után. Mögszokták.

Akkor azt mondta neki a báróné:

– Hát látod, András, amazt a csudát is majd mögszokják. Mert mindön csuda csak két napig tart.

Akkor aztán az András ebbe beleállapodott, és kisvártatra hitös ura lött a bárónénak. Szép, nagyfejű gyerökök származtak utánuk. Még most is élnek, ha mög nem haltak…

– Hát így van ez – mondta a mesélő. – Mindönt mög löhet szokni. Az első katonahalottat a fél város kísérte a halóporába, ma hatot is visznek, s nem megy utánuk sönki. Mindönt mög löhet szokni…

Ez így van. De mégis milyen szomorú az, hogy mindönt mög löhet szokni.

1915

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ