Színmű két felvonásban

A díszlet
A színpadot hegyek veszik körül, ezen belül egy szerény ebédlő, egy meletes hegyvidéki ház tartozéka. Az ablakokban óriási jégcsapokat látunk, a falon két – esztétikusan elrendezett – puskát, balra egy szoba, jobbra egy ajtó, amely egy másik szobába nyílik, a háttérben pedig a külvilágba vezető ajtó; az ebédlőben egy ócska kályha, melletet pedig gondosan felrakott fa; a padlón szőnyeg, a falakon pedig kisebb szőnyegek, faliszőnyegecskék; ugyancsak az ebédlő falán csüng egy dob (daul) és egy dobverő, mintha várnák, a napot, amikor kézbe veszik őket. A balra lévő szobában két fiatal alszik: férj és feleség; az ebédlőben, a kályha mellett egy öregasszony görnyed, szemét a plafonra szegezve – ébren sincs, de nem is alszik, mintha várná, hogy történjék valami; mellette az öreg hullamély álomban, észre sem vesszük, hogy ott van. A jobboldali szobában egy másik pár: férj és feleség, éret korúak, de nem idősek: az öreg fia és a menye, a baloldali szobában lakó férfi szülei. Mindenki a padlóra helyezett matracon alszik. A diszletben vaójában nincsenek falak, csak jelezni kell a szobák létét, és mindenre ráborul a mélységes csend. A darab legfontosabb eleme ez a csend, amely szakadatlan az előadás végéig. A mozgás és a beszéd nem járhat fölösleges zajjal. A nézőnek éreznie kell a hólavinától való rettegést, ami áthat minden színészt.

Szereplők
Öreg 80 éves, csak bottal képes járni (a házigazda apja)
Öregasszony 70 éves, rendkívül élénk, de úgy tesz, mintha nem tudna járni, azért hogy mindenki számára a figyelem középpontjában legyen (a házigazda anyja és a fiatal férj nagyanyja)
Fiatalasszony 18 éves (a háziasszony menye és a fiatal férj felesége, állapotos)
Fiatal férj 20 éves (a házigazda fia és az állapotos asszony férje)
Házgazda 50 éves, a fiatal férfi apja és az öregnek a fia
Háziasszony 45 éves, a fiatal férfi anyja, az öregek menye és az állapotos asszony anyósa
Bába 40 éves
A Bizottság Elnöke 75 éves
A Bizottság Tagnője 70 éves
A Bizottság egyik Férfi Tagja 60 éves
Két Végrehajtó 35 éves mindkettő
A történet ideje napjainkban
A történet helye egyszerű település, a hegyekben

*
I. felvonás
(lassan-lassan virrad)
Teljes a csend, még a kakasok sem kukorékolnak, még a kutyák sem ugatnak. Minél világosabb lesz kint, bent annál élesebb fehér fényben tükröződik minden, és a nappali fénytől mintha még teljesebb lenne a csend. Elsőnek az Öregasszony kel fel, és biztos lévén abban, hogy a többiek alszanak, a vécére megy, anélkül hogy egy csöpp zajt csapna, majd kis idő múltán visszatér a szalon sarkába, ahol egyfajta konyhaszerűség van, és falatozni kezd, közben ügyel arra, nehogy tetten érjék őt a házbeliek. A terhes fiatalasszony fájdalomtól eltorzult arccal felül (látszik, hogy fájdalmai vannak), nem képes eldönteni, hogy felköltse a férjét, vagy sem, aztán lemond róla, nagynehezen felkel és ügyel, hogy ne csapjon zajt. Jól látszik, hogy állapotos. Az öregasszony megérzi, hogy mozgás van a fiatalok szobájában, és gyorsan a takaró alá bujik, a szája még tele van étellel, de ő úgy tesz, mintha aludnék, sőt, kissé ki is takarózik, mert látni akarja, hogy megszánja-e őt valaki. A fiatalasszony. A fiatalasszony is átmegy az ebédlőn a vécére, az öregasszony pedig, kiről azt hiszi, hogy alszik, szemmel követi őt; aztán kis idő múlva visszatér, valamelyest megnyugodva, és nagyon ügyel arra, hogy ne csapjon zajt. Azt hivén, hogy az öregasszony álmában kitakarózott, elegyengeti rajta a paplant, majd visszamegy a fiatalok szobájába.
Az öregasszony meg van elégedve, hogy betakarták, és majszolni kezdi a szájában lévő ételt. A fiatalasszony elnyújtózik az ágyban, akkor pedig a fiatal férj mászik ki a takaró alól, átmegy az ebédlőn, és zaj nélkül kilép a szabadba. (A gyűjtőtóhoz megy, és ujjával megméri a víz szintjét.) Az öregasszony ismét azt játssza, hogy alszik, mert tudja a fiatal férj hamarosan visszatér, ezért újra letolja magáról a takarót. A fiatal férj kisvártatva visszatér az ebédlőbe, meglátja, hogy az öregasszony ki van takarózva, batakarja, majd ő is visszatér a hálószobába és elnyújtózik az ágyban. Az öregasszony még majszol egy kicsit, aztán mozdulatlanná válik, gondolkozik. A fiatalasszony fájdalmai kiújulnak, megint felül és bökdösni kezdi a férjét.
Fiatalasszony: Ébredj már fel! (bökdösi a férjét.)
Fiatal férj (félálomban): Mi van? Mi történt?
Fiatalasszony: A hasam.
Fiatal férj: Mi baja van?
Fiatalasszony: Fáj.
Fiatal férj: Menj a vécére.
Fiatalasszony: Voltam már ott.
Fiatal férj: Na és?
Fiatalasszony: Nagyon félek. Fájdalmaim vannak, megint.
Fiatal férj (maga sem hiszi, amit mond): Miért félsz? Nincs mitől félned.
Fiatalasszony: Hogyhogy nincs mitől?
Fiatal férj: Biztos meghűltél. Mi lehetne egyéb? (Azért ő is ideges, hallgat. Majd valamivel később:) Hogy érzed magad?
Fiatalasszony: Elmúlt.
Fiatal férj: Na látod, nincs mitől félned!
Fiatalasszony: Pedig egyik pillanatban már úgy éreztem…
Fiatal férj: Mit éreztél?
Fiatalasszony: Hogy szülési fájdalmaim vannak.
Fiatal férj: Nem… Arról szó sem lehet.
Fiatalasszony: Akkor miféle fájdalmak ezek.
Fiatal férj: Benned rekedt a szél, és azt hiszed, hogy szülsz.
Fiatalasszony: Hát nem… Mert mozog. Mintha rugdalózna.
Fiatal férj (az asszony hasára teszi a kezét és boldogan, mosolyogva): Türelmetlen a lelkem, valóban mozgolódik!
Fiatalasszony: Pedig várnia kellene még néhány napot.
Fiatal férj: Verd ki a fejedből! Legkevesebb egy hónap van még addig. Nem emlékszel, mit mondott nagymama? Itt senki sem szült idő előtt. Nincs mitől félned.
Fiatalasszony: De igen, volt még egyszer koraszülés.
Fiatal férj: Ki mondta ezt?
Fiatalasszony: Hát nagymama. Ő mondta.
Fiatal férj: Mikor volt azt? A múlt században?
Fiatalasszony: Mit számít az?
Fiatal férj (úgy tesz, mintha nem érdekelné): Azelőtt volt, hogy világra jöttünk.
Fiatalasszony: Koporsóba tették – élve! – az állapotos asszonyt.
Fiatal férfi: Ezt mesélte neked?
Fiatalasszony: Nem. De hallottam, amikor előadta édesanyádnak.
Fiatal férj: Az nagyon régen történt. Azóta sem volt rá példa. Aludnod kellene még.

Fiatalasszony lehunyja a szemét, próbál elaludni, a férje pedig gondterhelten simogatja a nő fejét. Aztán a fény vakítóvá válik, a csönd pedig még nyomasztóbbá.

Fiatalasszony (kinyítja a szemét): És ha mégis elkezdődnek a szülési fájdalmak.
Fiatal férj: Az lehetetlen.
Fiatalasszony: Hogyhogy lehetetlen?
Fiatal férj: Úgy, hogy a vének kiszámították.
Fiatalasszony: És ők nem tévednek soha?
Fiatal férj: Hát nem nagyon…
Fiatalasszony: Igazán?
Fiatal férj: Hát nem. Mert ha tévednek, ők is belehalnak.
Fiatalasszony: Pedig úgy látom, megijedtél.
Fiatal férj: Mert én is belehalnék…
Fiatalasszony: Akkor normális, hogy félek.
Fiatal férj: Hát persze, igazad van. Csakhogy most nincs miért félned. Két nap múlva vége a veszélynek. Akkor visszahozzák az állatokat is: a kakasokat, a szamarakat, a lovakat, a teheneket, a juhokat, a tyúkokat – mind! Még akkor is, ha csak három hónapig lehetnek itt. Azután szülhetsz, mi pedig puskaropogással ünnepeljük meg a bébi első sikoltását. És senki nem fog félni attól, hogy ő sikoltozik. Sikolthat amennyit csak akar, mert elmúlt a veszély. (Cirógatja az asszony haját.) Énekel majd az egész világ, táncolni fognak még a vének is, és nagyot isznak, örömükben. Ezt tehetik három hónapig. Aztán, ahogy lehull az első hó, elviszlek innen, téged is és a bébit is, a hegyeken túlra. Elmegyünk innét. Akárcsak azok, akik az állatokkal vannak. Mert ha itt maradnak és a szamarak bőgnek, a kutyák ugatnak, a kakasok kukorékolnak, akkor mindenenk vége. Tehát menniük kell. Velünk jönnek. Elárulhatok neked egy titkot?
Fiatalasszony: Mondjad.
Fiatal férj: Elmegyünk és nem jövünk ide vissza. Úgy teszünk, mint a fiatalok. Elmegyünk és élvezzük az életet, fenékig. Félelem nélkül. Aztán, amikor érezzük, hogy közeledik a halál, akkor majd visszatérünk. De csak akkor. Úgy, miként az öregek teszik.
Fiatalasszony: És nyáron sem jövünk vissza.
Fiatal férj: Nem jösztök vissza, sem te, sem a fiú. Én viszont igen, mert gondoskodnom kell az ittmaradottakról, hoznom kell, amire szükségük van télen. A lisztet, a cukrot, a sót – sokan vannak és nagyon várják.
Fiatalasszony: Azt mondtad, hogy a fiú. Honnan tudod, hogy fiú lesz, hátha leánykát szülök?
Fiatal férj: Az is lehet, de így mondják. Érted!
Fiatalasszony: Megtörténhet, hogy látni szeretném én is az édesanyámat vagy édesapámat. S ha ezt kívánom, mit tehetek?
Fiatal férj: Miért? Ők ide vannak kötözve. Jöjjenek velünk!
Fiatalasszony: Jöjjenek akkor a tieid is! Ha mind elmegyünk, neked sem kell visszajönnöd többé.
Fiatal férj: Az enyémek nem jöhetnek velünk. Nagymama és nagyapa azért jött haza, hogy itt haljon meg. Hagyj nekik békét. Az a dolgunk, hogy gondoskodjunk a gyerekről, hogy félelem nélkül nőjön fel. (Észre sem veszi, hogy a fiatalasszony elaludt közben.) A világ kezdete óta tudják, hogy az ember ha fél, nem képes gondolkodni, és nehéz helyzetbe kerül, mert hibásan dönt, miközben retteg. Az az igazság, hogy borzalmas itt élni. És miért éljenek így a gyermekeink is? Nem engedem meg, hogy ez történjék velük. (Mostmár észreveszi, hogy a felesége alszik; csendben felkel és kimegy a szobából. Az ebédlőben az öregasszony megint úgy tesz, mintha aludna.)
Fiatal férj: Nagymama, ne tedd magad, nem alszol.
Öregasszony: Mi bajod van, gyermek?
Fiatal férj: Kérdezni szeretnék tőled valamit.
Öregasszony: Kérdezzél.
Fiatal férj: Mostanában meséltél valamit anyámnak. Egy koraszülésről volt szó, ami nagyon sok évvel ezelőtt történt.
Öregasszony: És téged miért érdekel ez?
Fiatal férj: Mert megijedt tőle a feleségem, borzalmasan.
Öregasszony: Miért ijedt meg? Nem róla van szó.
Fiatal férj: Hát persze. De azért megijedt. Mert fiatal, tapasztalatlan. Megrémült attól, amit hallott. És valójában én is aggódom.
Öregasszony (nagy megelégedéssel meséli): Akkor olyan fiatal voltam én is, mint a feleséged. Nagy lakodalom volt, pompás: egyszerre mentünk féjhez, négy lány. De nem feküdhettünk le a férjünkkel, négy hónapot kellett várnunk addig. Az öregek mind a négyünknek megmagyarázták, hogy miért van ez így. Nekem és a lányok közül még kettőnek sikerült távol tartanunk magunktól a férjünket. De a negyediknek nem, ő együtt hált a férjével minden éjjel. Aztán amikor még három hónap volt a lavinaveszély végéig, elkezdődtek a szülési fájdalmai. És már nem lehetett tenni semmit az érdekében. A szabályokat nem most állapították meg. Hívták a bábát, aki azt mondta, hogy szülési fájdalmak ezek. Összeültek tanácskozni az ítélethozók, és meghozták a döntést, amit mindenki elvárt tőlük.
Fiatal férj: Vagyis? Mi történt?
Öregasszony: A barátnőnket koporsóba tették, élve, és eltemették egy másvalakinek ásott sírba.
Fiatal férje: S a férje? Mit csinált ő?
Öregasszony: Sírt. Kérlelte az embereket, könyörgött nekik, de nem tudta megakadályozni… Akkor azt mondta, temessék őt is az felesége mellé, de nem hallgatták meg: visszautasították azt, hogy mindkettőjüket eltemessék.
Fiatal férj: És azután? Azután mi történt?
Öregasszony: A lavinaveszély elmúlt, és kihantolták a koporsót. Három hónappal a temetés után. Barátnőnkért akkor már nem lehetett tenni semmit.
Fiatal férj: De ezek a szabályok embertelenek. El sem tudok képzelni ilyesmit.
Nagyanyó: Pedig szükségesek ahhoz, hogy a többiek életben maradjanak. Tudtuk, hogy lavinaveszély van, és nem veszélyeztethettük mindenkienk az életét. Mit tehettünk volna egyebet?
Fiatal férj: Tudom is én, beköthették volna a nő száját, a szülés idejére. Akkor talán nem kiabálhatott volna.
Öregasszony: Nagyon jól tudod, megtiltották azt is, hogy gondolkodjunk erről. Így volt régen, és így van ma is. De mi, asszonyok, összebeszéltünk és tettünk egy kísérletet. De mikor tettük? Akkor, amikor már elmúlt a veszély, és szülni kezdtünk mi is, egyik a másik után. Olyan borzalmas fájdalmaink voltak, hogy az ordításunktól zengtek a hegyek, és ekkor elnémultunk, mert attól tartottunk, hogy belep minket a hó, pedig a hegyekben akkor már egy pehelynyi hó sem volt… Télen a gyermeksírás is megölhetett volna mindenkit. Ezért ne feledd, hogy a leggyilkosabb szabályokat is azért készítették, hogy boldoggá tegyék velük az embereket.
Fiatal férj: És miféle boldogság ez? Hogyan lehet tiszta a lelkiismereted, amikor élve eltemettél valakit?
Öregasszony: Ki ültette a fejedbe ezeket? Ne fáraszd az agyad ilyesmivel. Jobb egy csapás, mint ezer tanács – így mondják nálunk. Lehet, hogy annak a nőnek a halála ötven éven át megmentett bennünket a lavinától. (A fiatal férj elnémul, majd a fürdöbe megy. A másik szobában óvatosan felkel az öregasszony menye, gondoskodva arról, hogy ne költse fel a férjét is, az ebédlőbe indul, de aztán visszahőköl. Meglátja az anyósát, aki figyeli őt.)
Öregasszony (a fürdő felé int): Ott a fiad.
Fiatal férj: Miért kelt fel?
Öregasszony: Mert megéheztem.
Háziasszony (úgy tesz, mintha nem hallaná): Alszom még egy kicsit. (Hasonlóképpen, csendben megjelenik a Házigazda is.)
Öregasszony (látja őt, de megint úgy tesz, mintha nem vette volna észre): Éhes vagyok. Éhes vagyok.
Háziasszony: És tőlem vár mindent.
Öregasszony: Azt hiszed, kérnék én tőled valamit, de nem tudok lábra állni.
Háziasszony (készít neki valamit, és elébe teszi): Ügyelj, nehogy a terítőre öntse.
Öregasszony: Hogyhogy? Mikor öntöttem én a terítőre valamit?
Háziasszony: Nem azt mondtam, hogy ráöntötte, hanem azt, hogy ne öntse rá.
Öregasszony: De ha nem öntöttem rá, akkor miért mondsz nekem ilyent? Én odafigyelek.
Háziasszony: Értelmetlen beszélgetésbe kezdesz.
Öregasszony: Te adsz alkalmat rá, különben hallgatnék.
Háziasszony: Akkor beszélj, beszélj! Mondjad a magadét!
Öregasszony: Csak száraz ételt adtál, nem tudom lenyelni.
Háziasszony: Hogy az Istenben ne… Talán teát akarsz ebben az órában?
Öregasszony: Jó lenne egy kis víz is.
Házigazda (Türelmesen hallgatja a csípkelődést, aztán sürgetően a feleségére néz): Gyerünk, mert ma nagyon sok a dolgunk, fel kell készülnünk.
Háziasszony (meglepődve:) Hát te itt vagy?
Házigazda: Mozgás! Költsél fel mindenkit!
Háziasszony: Meg is tenném, ha anyád nem mind ugratna.
Öregasszony (mutatja, hogy a fürdő el van foglalva, nem mehet oda, és vizet kér.)
Háziasszony, vizet hoz, aztán fölszítja a tüzet a kályhában, majd megtölti vízzel a nagy teafőzőt.Házigazda anyjához közeledik és megsimogatja az arcát. Öregasszony vádoló pillantást vet a menyére, Házigazda már hozzá van szokva ehhez, és ő is vág egyet a szemével, mintha azt mondaná „ezt kell szeretni”. Fiatal férj kijön a fürdőből, Házigazda int neki, hogy költse fel a feleségét. Fiatal férj bemegy a szobába, fölé hajol és megsimogatja a várandós Fiatalasszonyt. Az pedig megfogja a férje kezét, s egy ideig mindkettőjük arcán kiül a boldogság.
Fiatal férj (szelíd hangon): És most hogy érzed magad?
Fiatalasszony: Most jól.
Fiatal férj: Mondtam én neked. Gyere, menjünk át a nagy szobába.
Fiatalasszony felkel, zajtalanul összeszedi az ágyneműt, aztán mindketten átmennek az ebédlőbe. A két nő az asztal körül sürgölődik. A két férfi leakasztja a fegyvereket a falról és tisztogatni kezdi azokat a házigazda zsákjából előkerülő eszközökkel. Közben a nők odakészítik az asztalra mindazt, amire a reggelihez szükség van, aztán nagy gonddal rendezgetik a terítéket, úgy mozognak, mint a lassított filmen. A férfiak befejezik a fegyvertisztogatást. Fiatal férj meg akarja tülteni a kezében lévő puskát, de az apja szigorú arccal megálljt parancsol. A nők teát töltenek.
Házigazda: Most még nem szabad, nincs itt az ideje.
Fiatal férj: Vajon meddig ér a víz a csatornában?
Házigazda (mutatja): Maradt még vagy két ujjnyi. (Visszaakasztja a fegyvereket a falra, pontosan ugyanúgy, ahogy voltak; a nők el vannak foglalva a maguk dolgával; fiatal férj a fegyverek közelébe teszi a töltényeket tartalmazó dobozt, majd vizet tölt az apjának, aki megmossa a kezét és az arcát, s miközben Házigazda törülközik, a fia megkérdi tőle:)
Fiatal férj: Mehetek, hogy megnézzem a csatornát?
Házigazda: Menj, ha nem vagy rest!
Fiatal férj (kimegy; az asszonyok befejezték az asztal megterítését; visszajön): Maradt még két és fél ujjnyi.
Házigazda: Lehet, hogy ma megtellik… De nem hiszem, hogy hamarabb mint holnap. Akkor aztán elsütjük a fegyvert.
Fiatal férj: Adja az Isten, hogy az a víz ne sokat késlekedjék.
Házigazda: Na és miért olyan sürgős? Nem űz a tatár. (Előbb ő ül asztalhoz, aztán a többiek.) Na és apám hol van, őt miért nem költötte fel?
Öregasszony: Hagyd, hogy nyugodtan együnk. Majd jóllakatom én őt. Ne zavarjon most bennünket. Tudjátok is … ti, hogy micsoda férfi volt ő. Át sem lehetett ölelni… Mit tudtok ti! És még azt mondják, hogy reszkessetek a vén farkastól! … Hát nézzétek meg: milyen a vén farkas… Nézzétek meg jól!
Háziasszony: Ilyen szép öreg kort érjen meg mindenki a világon. Ellátja magát. És képes rá, még mindig.
Öregasszony (ironikusan mosolyog): Azt hiszed te!
Mindenki csendben falatozik. Fiatalasszony teát tölt. Öregasszony megevett mindent és újabb adagot kér hol a fiától, hol az unokájától, de úgy, hogy a menye ne vegye észre. Egyszer csak az Öregemeber is felemeli a fejét, kiegyenesíti a gerincét – mindeddig mozdulatlanul ült, magába roskadva, és most pedig tétován nézi azokat, akik esznek.
Öregasszony: Jöjj csak ide, közelebb! Húzódjatok már össze egy kicsit, hogy ő is ide férjen. (Int neki a kezével:) Jöjj már közelebb!
Házigazda is segít az öregnek, hogy elhelyezkedjék az asztalnál; Öregasszony pedig megpróbál egy kis ételt dugni Öregember szájába, de az öreg fintorog, úgy tesz mintha a világ legkeserűbb orvosságát adnák neki
Öregasszony (imára kulcsolja a kezét): Uram, ments meg tőle, hogy ilyen legyek. Inkább vegyél csendben magadhoz, ha ott lesz az ideje.
Öregember (suttogva) : Mind elmentek, és én is elmentem.
Házigazda: Apám hagyd most ezt és egyél!
Öregember: A fiatalok mind elmennek, és nem jönnek vissza. És mit tettünk mi? Ahogy elmúlt a tél, mindig visszajöttünk. Egész télen dolgoztunk, és mindabból, amit munkával kerestünk, lisztet, cukrot, búzát, sót vásároltunk, beszereztük mindazt, amire szükség volt, és visszajöttünk. Mindig visszajöttünk… és hoztuk, hogy legyen amit egyenek az itthoniak. Minden évben arra tanítottalak benneteket, hogy minél halkabban beszéljetek, s lám itt vagyunk mindannyian. Ezért engem illet az a tisztesség, hogy elsőként süssem el a puskát. Ez minden évben így volt, így lesz most is, és ezután mindig.
Házigazda: Apám egyél és lakjál jól. Hagyd most a lövöldözést…
Öregember: Vitéz és hűséges az, aki elmegy, és miután felnevelte a gyermekeit, visszajön. Sőt, mi több, az az igazi hős, akinek megadatott a szabadság, zajonghatott, félelem nélkül élt, nevetett, kiabált, sőt olykor üvöltözött, ha kellett, de mégis a visszautat választotta. Kétségbe vonja-e valaki közületek az én bátorságomat? (Csend.) Na, mikor sütjök el a fegyvert?
Házigazda: Édesapám, talán holnap.
Öregember: Megtörténhet, hogy vannak, akik lenéznek. Azt mondják: megérezte a vesztét, és visszament a szülőföldjére meghalni, mint az elefánt.
Házigazda: Hadd, mondjanak, amit akarnak. Mások viszont tudják: szereted a szülőfaludat, azért jöttél vissza.
Öregember (sír): Ha megkérditek, valójában én sem tudom, hogy miért költöztem vissza. Mert semmit sem érzek immár, sem az étel, sem az ital ízét, s még azt az örömöt sem, hogy elsüthetem a fegyvert. A közmondás szerint: „Akinek kihullott a foga, annak nem kukorékol a kakasa”. Hát élet ez? Miféle élet?
Öregasszony (magában mondja): Hadd el, mert fogad is volt, és a kakasod is kukorékolt. Élvezted az életet. Ne mind beszélj félre.
Házisszony: Jaj, de elegem van ebből (mondja ugyancsak magában).
Öregember: Barátaim! Aki él, annak foga is van, hogy harapjon! … és kakasa is, hogy kukorékoljon. Csak akkor érzi, hogy él.
Öregasszony: Láttam én, hogy kinek énekelt a kakasod. És volt belőle valami hasznom? Másoknak volt jó.
Öregember: Hát persze… ha nem tudod, hogy mire való, akkor számodra haszontalan.
Öregasszony: Ha naponta háromszor kukorékoltatod azt a kakast, akkor tutti, hogy unalmas lesz és értelmetlen. Jóllaksz tőle, mint a méztől, ha állandóan zabálod.
Öregember: Azért te is hibás vagy egy kissé. Másoknak tetszett, ha kukorékolt a kakasom.
Öregasszony: Látom, jól megoldódott a nyelved. Hálistennek megértem azt a napot, amikor a kakasod, amelyre oly büszke vagy, elnémult. Ezért igazán nem bánkódom. (Idegesen:) Igyad már azt a teát. Ahhoz nem kell fog… Na látod, fogatlanul is megtömheted a hasad valamivel! … A kakasod viszont, bármennyire is töröd magad, ha egyszer elhallgatott, akkor nem kukorékol többet, és annyi (gesztussal jelzi: nincs mit tenni).
Öregember (kiegyenesedik): Fogd be a szádat, asszony! Ne mondd nekem, hogy mit csináljak!
Öregasszony: Na jó, akkor jajgass még egy kicsit! Sírhatsz is, ha akarsz. Sírjál csak, hogy nyugodj meg.
Szótlanul esznek mindannyian. A ház nagyon is kivilágosodott, a tűző nap besüt a szalonba. Öregember csendben sír. Megissza a teát és vécére megy. A nők, kivéve az öregasszonyt, kezdik leszedni az asztalt. Öregember visszajön, leül, jelzi a menyének, hogy kér egy cigarettát.
Öregember: Add ide!
Háziasszony előhúz egy cigarettát a rejtekhelyről, és odaadja. Öregember elégedett mosollyal átveszi, majd a fiának int, hogy adjon tüzet. Fiatalasszony nekifog mosogatni.
Öregember (szippant egy nagyot, aztán a fiához fordul): Te nem ismerted a nagybátyádat. Ha élne, itt lenne most, mellettem. Két évvel volt nagyobb mint én. Zárkózott természetű volt, sohasem beszélt. Mindannyian félelemben éltünk, nehogy zajt csapjunk és megindítsuk a hólavinát! De ő még jobban félt, meg volt rémülve. (A hálószoba felé mutat:) Ott aludtunk mind a ketten. Éjszaka rémeket látott. Leizzadt. Megkérdeztem, mi a baj, de nem válaszolt. Aztán egy nap, miután megesketett, hogy nem mondom el senkinek, elmesélt mindent. Azt mondta: képtelen megszabadulni attól az érzéstől, hogy eljön az a nap, amikor mindannyian elpusztulunk valami zaj következtében. Mert nem tőlünk függ. Bármennyire is odafigyelünk, bármennyire is csendben vagyunk, „de ha egy nap valaki hibát követ el?” Zajt csap. A következő pillanatban mindannyian odaveszünk. Vagyis: valaki zajt csap és vége mindennek. Nem tehetünk semmit. Uramisten, milyen tehetetlenek vagyunk! Milyen kilátástalan a helyzetünk! Meg volt rémülve, és állandóan csak arra gondolt, hogy reánk zuhan a hólavina. Tehát a félelem megöli az embert, elemészti. A félelem egy féreg, amely belülről rágja szét az embert. Aztán egy éjjel megint felébredt, és ezt mondta nekem: „Ebben a pillanatban kimegyek, és ordítok egyet. Többé nem tudom visszatartani magam: most megyek és megteszem”. „Megbolondultál?” – ugrottam fel, mint akit megégettek. „Akkor lezúdul a hólavina és meghalunk mind. Mostmár nem félsz tőle?” Azt mondta: elege van már a félelemből, meg kell szabadulnia tőle, és nem szabadulhat meg másképp, csak ha üvölt. „Minthogy félelemben éljek, jobb ha meghalok, és akkor legalább tudom, hogy legyőztem a félelmet. Ezt kell tennem. Kimegyek és kiabálok és üvöltök, mert csak így szabadulok meg a félelemtől. Üvölteni akarok.” „Jól van – mondtam én -, így aztán megszabadítasz bennünket is a félelemtől.” Könnyű ezt mondani, de megijedtem attól, hogy komolyan gondolja… Mi lesz, ha tényleg kimegy és üvölteni kezd?
Öregember egyszerre csak elalszik. A fia elveszi a hamutartót, hogy kiürítse. Fiatalasszony, aki mosogat, hirtelen előrehajlik, arcán látható az őt hasogató fájdalom.
Fiatal férj (úgy mondja, hogy a többiek ne hallják): Mi van? Mi történt?
Fiatalasszony: Megint elkezdődött.
Fiatal férj: Elmúlik.
Fiatalasszony (nyöszörögve): Jaj, jaj… Nem bírom. Nem tudom visszafogni.
Fiatal férj: Vissza kell fognod.
Fiatalasszony: Nem tudom. Neem… tudom.
Fiatal férj: Próbáld meg visszatartani. Tartsál ki.
Öregasszony sejt valamit és a tekintetével nagyon is figyelni kezdi, de nem talál magyarázatot rá.
Fiatalasszony: Mit tehetnék?
Fiatal férj: Nem tudom. Tegyél úgy, hogy ne vegye észre senki.
Fiatalasszony: És azt hogyan?
Fiatal férj: Menjünk a szobánkba. (Átmennek csendben, hogy ne legyenek szem előtt, mintha mi sem történne.) És most hogy vagy?
Fiatalasszony: A fájdalmak folytatódnak.
Fiatal férj: Elmúlik.
Fiatalasszony: Ezek szülési fájdalmak, az biztos. Soha nem éreztem még ilyen szaggatást. Amitől féltünk, nem szabadulunk.
Fiatal férj: Nem lehet az, nincs itt az ideje. Újév előtt néhány nappal feküdtünk össze, azóta nem telt el kilenc hónap. (Az ujján számolja:) Sem az a tíz nap, pluszban vagy mínuszban. Van még legkevesebb egy hónap. De már feketének látsz mindent. Űzd el a sötét gondolatokat.
Háziasszony látja, hogy a menye nem fejezte be a mosogatást és eltűnt. Felmérgelődik, mert azt hiszi, hogy Fiatalasszony szemtelenségből reá hagyta ezt a munkát. Mosogatni kezd, csörömpölve.
Házigazda végzi a dolgát: fát farag. Öregember halkan horkol. Öregasszony pedig a szemét mereszti mindenfelé, rájön, hogy valami történik, és kínlódva találgatja, hogy miről van szó. Háziasszony befejezte az edények mosogatását.

Háziasszony (törölgetve a kezét): Látad-e, merre van a menyed?
Házigazda: Ott ülnek a szobájukban. Miért kérded?
Háziasszony: Mert nem mosogatta el az edényeket.
Házigazda: Ne lakjál benne. Szülni fog az a lány, pár nap múlva.
Háziasszony: Hogy nem volt nekem is egy ilyen apósom? Velem senki sem törődött így.
Házigazda: Hagyd, ne hántorgasd fel a múltat.
Háziasszony: Hát persze, ha rólam van szó, semmit sem kell hántorgatni. De ha gondoskodni kell valakiről, nekem osztanak ki mindenkit.
Házigazda: Gondoskodnod is kell. Ez a hivatásod. Rólunk pedig a gyermekeink fognak gondoskodni.
Háziasszony: Csodálkozom, hogy így látod. A mai fiatalok nem jönnek vissza. Nézd csak meg: ha világra jön a gyermek, azonnal elmennek. És soha többé nem jönnek vissza. Más nemzedék ez, nem olyan, mint a miénk.
Házigazda: De az én fiam nem olyan, ő vissza fog térni.
Háziasszony: Lehet, hogy a fiad azt szeretné, de elhagyná értünk a feleségét? Hát nem látod: úgy táncol, ahogy az asszony húzza. Mit mondjak: ejsze a nejed az első állapotos nő a földön…
Öregasszony hegyezi a fülét, hogy hallja: mit susog a fia meg a neje, és nyújtja a nyakát, hogy lássa: mi történik a fiatalok szobájában. Aligha ért valamit…
Házigazda: Fejezd már be. Az anyós szerepébe bújtál?
Háziasszony: Ha megmondom az igazat, és akkor én vagyok az anyós. Na tessék…
Házigazda: Sok a duma. Fiatalasszony korodban te is kitettél magadért: sok örömet okoztál anyámnak. Még most is piszkálgatod szegény öregasszonyt.
Elhallgatnak.
Fiatalasszony csupa víz az izzadtságtól, férje törölközővel itatja az asszony homlókáról a vizet.
Enyhültek a fájdalmai.
Fiatal férj: Na látod, hogy elmúlt!?
Fiatalasszony: Istennek legyen hála.
Fiatal férj: Na menjünk vissza, nehogy gyanakodjanak.
A fiatalok visszajönnek az ebédlőbe. Öregasszony továbbra is találgatja, hogy mi történik. Fiatalasszony oda megy, ahol a mosatlan edényeket hagyta.
Háziasszony: Ne zavartasd magad, lányom. Én elmosogattam.
Fiatal férj: Hányingere volt, édesanyám.

Fiatal férfi az apjához megy, és faragni kezd ő is. Házigazda sorba állítja a kifargott fákat, majd folytatja a faragást. Fiatalasszony betakarja az öregembert, aztán a kályhához megy, rendezgeti a tűzifát, felszítja a tüzet.
Öregasszony (vékony, elhaló hangon): Fiam, odaviszel… (a fürdőszoba felé mutat).
A két férfi felugrik, Öregasszony hóna alá nyúlnak, fölemelik és finoman a fürdőszobába viszik . Nyilván eszükbe sem jut, hogy Öregasszony még tud járni.
Háziasszony (becsukja mögöttük az ajtót). Fordulna már fel egyszer…
Fiatalasszony: Jó, ha szól a mama, hogy vécére kell mennie. De mit csinálunk akkor, ha már nem is szól, csak ereszti?
Háziasszony (dühösen): Hát ugyan mit csinálhatnánk? Nem keseregnék annyit, ha volna legalább egy mákszemnyi segítségem ebben a házban.
Fiatalasszony: Kegyelmezzél, anyú! Láthatod, mennyire el vagyok nehezedve, és mégis töröm magam, hogy segítsek, amit tudok.
Háziasszony hallgat, a férfiak visszahozzák Öregasszonyt és gondosan a helyére ültetik.
Öregasszony: Oh… Az Úr adjon nektek egészséget. A Jóisten adjon meg nektek mindent, amit csak kívántok. Amihez nyúltok, arannyá váljék. Neked pedig, öcsi, legyen gyermeked, aki felér egy aranyröggel.
Fiatal férj: Köszönöm, nagyanyó. Hallgasson meg az Isten, és jöjjön a gyermek azon a napon és abban az órában, amikor jöhet. Hogy szabaduljunk meg mi is a félelemtől.
A férfiak újra nekilátnak faragni. Öregasszony jelzi, hogy tüsszenteni fog. Kezét a szájába nyomja, a másikkal bedugja az orrát, aztán visszafogva tüsszent egyet.
A többiek: Egészségére!
Öregasszony: Nektek is.
Öregember (felébred és azonnal mesélni kezd, folytatja a bátyja történetét, onnan, ahol beléaludt): Azt mondtam: nem. Nem tehetsz ilyet, mert akkor mindannyian meghalunk. Te nem gondolsz arra, hogy megölsz mindenkit? Dehogy nem – mondta -, csak már nem tudom visszatartani magamat. Jön, hogy az ajtóba álljak és ordítsak. Közben pedig sírt, amikor ezeket mondta. Megértettem, hogy mennyire szenved. Uramisten, miféle megszállotság ez? Jön, hogy ordítsak, tudva azt, hogy mindenkit megölök. Harcolok a kísértéssel, amely egyre erősebb. Attól félek, szörnyen félek attól, hogy nem tudok gátat vetni neki. Érted, öcsém, jobban szeretnék ordítani, mit egy nővel hálni? És sóhajtozott, hogy nem tudja kiverni a fejéből ezt az őrültséget. Mintha a fejemben más sem lenne, mint az: menj és üvölts! Menj és üvölts, ha szabadulni akarsz. Menj és ordíts, amíg levegő van a tüdődben! Akkor megszabadulsz. A szemébe néztem és azt láttam: én még jobban szenvedek, mint ő. Vajon miért? Mert valamennyien féltünk a hólavinától, de én még egyébtől is féltem. Attól is, hogy a bátyám kimegy és üvölteni fog. Árnyékként követtem. Állandóan őt néztem, és a tekintetemmel arra kértem: ne tegye meg! Szó nélkül könyörögtem: kegyelmezzen nekünk. Gyakran láttam, hogy a kezét ökölbe szorította és a száját kitátotta, üvöltésre készen. És mindannyiszor becsukta. Egyik nap azt mondta: „Vége, többet nem akarok ordítani.” Úgy örvendtem, hogy helyrejött végre, hihetetlen… és reménykedve azt kérdeztem: Hát ez igaz? Azt mondta: Igen. Mert úgy gondolja, hogy egy szimpla üvöltés, nem lehet igazi elégtétel. „Jobb, ha lövök egyet a puskával. Az ám! Jobb ha lövöldözöm egyet. El tudod képzelni, hogy a hegyek mind a lábam elé jönnek, ha a puskával lövöldözöm egyet? Ó Uramisten! Ó Allah, védj meg bennünket! A bátyám teljesen megbolondult. Szemmel látható, hogy elment az esze. Nem volt mit tennem. Kénytelen voltam megszegni az esküt. Apámhoz mentem és elmondtam neki. Dugjuk el a töltényeket – mondotta apám. Ne tegyük, mert ha felizgatja magát és üvöltözik, akkor mi lesz? Apám, hiszen tudja, nem is kell lövöldözni ahhoz, hogy elinduljon a hólavina, elég ha ordít. Bátyám elhatározta, hogy a fejünkre zúdítja a hegyeket, és te, apám ezt nem tudod felfogni. Arra gondolsz csupán, hogy őt védjed, de gondoltál-e rám is. Én is a te fiad vagyok, engem hogyan védsz meg? Mert ha ő üvöltözik, meghalok én is. Apám, még ha megszabadulunk a hólavinától, akkor is gondolnod kell arra, hogy a bátyám őrült, és hírül kell adnunk, hogy beszámíthatatlan, amit tesz, veszélyes, és mi is bűnösök vagyunk, ha nem mondjuk meg. Ha most sikerül eltitkolnunk, rendben van, de sikerül-e a következő alkalommal is? Megszabadulhat-e valaki az általa provokált lavinától? Feláldozhatunk-e annyi embert egyetlenegy emberért? Ezzel bizonyítjuk a szánalmat? Nem az lenne a dolgunk, hogy azonnal a közösség tudomására hozzuk? Van más járható út? Apám, cselekednünk kell, még akkor is, ha a Te fiadról van szó! Apám egy darabig hallgatott, de látszott rajta, hogy immár komolyan veszi a dolgot. Aztán ezt mondta: „Igazad van, nincs miért elleneznem.” Ment, és értesítette a falubelieket, a Vének Tanácsát. Ide jöttek, némán végighallgatták, hosszan elgondolkoztak, tanácstalanok voltak, mert életükben először találkoztak ilyen esettel. Apám türelmetlenkedett: Mit akarnak tenni a fiammal? Jogom van tudni. Mit tehetnénk vele, te falunkbéli? Közismert a tennivaló. Elvégre nem várhatjuk ölbetett kézzel azt a napot, amikor mindannyiunkat beborít a hó. Intézkenünk kell. És akkor mit határoznak? – Sajnos, nem tehetünk egyebet, mint azt, hogy megkötözzük és örizetbe helyezzük. Apám ellenkezett egy ideig, de hallani sem akarták, amit mond. A bátyámat lefogták, jól megkötözték, a ház egyik zugába vitték és lefektették. Két fogdmeg őrizte, néha-néha kioldották a kötést a száján és etették egy keveset, aztán nagy kezükkel befogták a száját, nehogy ordítani kezdjen. Tizenöt napig kínozták így. Mi az a tizenöt nap? – könnyű ezt mondani, de hogy milyen nehezen telt el. Aztán előjött az egyik fogdmeg,valójában hóhér, és azt mondta: „Meghalt a fia”. Máig sem tisztázódott, hogyan halt meg, megfojotta-e a két hóhér… (Öregember elalszik.)
Házigazda (a fiát kérdi): Ismered ezt a mesét?
Fiatal férj: Ismerem! Még kérdi?
Fiatalasszony: Én is hallottam már, legalább háromszor.
Öregasszony (Házigazdának): Először én is a lavinaveszély végeztével szültem. Téged szültelek akkor, elsőszülöttem. De máshol is ugyanolyan némán éltünk, ott is, ahol nem volt lavinaveszély. Abba a negyedbe költöztünk, ahol sokan voltak a mi vidékünkről. És hiába mentünk más országba, képtelenek voltunk hangoskodni, mint az ottaniak, továbbra is hallgattunk. A helybéliek szerettek bennünket, mert csendben voltunk és dolgoztunk. Felhasználtak bennünket mindenre, mert soha nem utasítottuk vissza a munkát. Képtelenek voltunk azt mondani, hogy nem. Ha azt mondták: gyertek, akkor mentünk. Ha azt mondták: menjetek, akkor eltűntünk. Nem feleseltünk; megelégedtünk azzal, amit kaptunk. A legnehezebb munkát adták nekünk. Dolgoztunk és hallgattunk. A helybéliek egészen másak voltak, mint mi. Zajosak, veszekedők, a szájuk a fülükig ért, amikor röhögtek, ordítottak egymásra… Elfogadtak minket, ragaszkodtak hozzánk, de nem engedték, hogy elrontsuk a hangulatot; nem beszélhettünk arról, honnétt jöttünk, hogyan élnek nálunk. Az mondták: „Befogadtunk-e? Munkát kaptatok-e? Mi kell még? Ne tegyétek tönkre a hangulatot meséitekkel.” Megint állapotos lettem. Ugyancsak fiam született, de nem maradt életben. Aztán lányom született, ő is meghalt. Ami pedig őkelmét illeti (rámutat Öregemberre), kezdett megváltozni. Állítólag ennek is az volt az oka, ami a bátyjával történt. Minden éjjel részegen jött haza, és mint mondta: „az én szenvedésem soha nem ér véget. Egyre inkább kínoz a gondolat, hogy nagyot vétkeztem, én okoztam a bátyám halálát.” Elhittem neki… Aztán megtudtam, hog egy nőhöz jár. Miért mész más nőhöz? Mi dolgod van egy más nővel? Azt mondta: hagyjam békén, mert úgy kínozza őt a bátyja halála. „Hagyj békén, mert gyötör a fájdalom. Ne edd az életemet te is. Nem tudom, hogy mi lesz velem. Megöl a fájdalom, a lekiismeretfurdalás. Azért járkálok és azért iszom, hogy szabaduljak ettől a gondtól.” És ma ide, holnap oda, sorravette a környékbeli nőket, szinte mindegyiket. Ennek köszönhetően megtanultam én is, hogy mi mindent kell eltűrnie egy asszonynak, ha enyhíteni akarja férje szenvedését. Az egyik szomszédasszony tudta, hogy férjem rossz útra tért, és egyik nap átjött hozzánk, mert segíteni akar nekem. Azt mondta: ahhoz hogy a férfit hazacsalogassam, csinosítsam ki magam, legyek jó illatú, és ahelyett hogy sírnék utána, menjek elébe a küszöbre és fogadjam mosollyal. Így is tettem: kicsinosítottam magam, kiillatosítottam, a kedvenc ételét főztem, a küszöbön vártam, de mind hiába: rám sem nézett. Hazajött részegen, jóllakottan. Láthattam, hogy a jóllakott ember rá sem néz az ételre, legyen az akár a legcsodálatosabban készítve. Akkor a szomszédasszony arra tanított: tegyek néha úgy, mintha beteg lennék, máskor a gyermekről is mondjam azt, hogy beteg, és én, aki rosszul vagyok, nem tudom gondozni úgy, ahogy kellene, ezért kérném szépen, hogy gondozzon ő is, mindkettőnket. Megfogadtam, kipróbáltam minden fogást, amíg sikerült megszelídítenem. De hogy ez mibe került nekem, mit szenvedtem ezalatt… Nekem szenvednem kellett még az idegenben is. Mit láttok ti ebből most, amikor alszik, mint egy vén kandúr? Mennyit kínozott, mennyit szenvedtem tőle.
Fiatalasszony eltorzul a fájdalomtól. A szaggatás mintha kettébe törné. Nagy nehezen átvánszorog a fiatalok szobájába, hogy ne lássák. A férje azonnal utána megy. De ez nem kerüli el az Öregasszony figyelmét, tekintetével nyomon követ mindent. Egyre nő benne a rémület, kezdi megérteni, hogy miről van szó.
Fiatalasszony: Jaj… Uram, nem bírom tovább. Istenem, tovább nem tarthatom.
Fiatal férj: Tűrj még egy kicsit. Tűrjed már. Jaj… mit tehetek érted?
Fiatalasszony: Ezek szülési fájdalmak, értsd meg végre. Nem tudom, mit tehetnél, de tegyél valamit. Ó Uram, mentsél meg. Tedd, amit tudsz, segíts rajtam!
Az ebédlőben Öregasszony kétségbeesetten jelezget a fiának, hogy értse meg, miről van szó. Látva, hogy a fia nem figyel rá, Öregasszony izgatottan lábraáll, majd fiához repül, mint a puskagolyó. Látva ezt a menye, aki úgy tudja, hogy anyósa mozgásképtelen, oda van a csodálkozástól.
Öregasszony: Édes fiam! (Ugyanakkor a menyét is szólítja): Leányom!
Házigazda: Mi történt, anyám?
Háziasszony: Elindult… Édesanyád jár!
Házigazda: Anyám, te jársz?
Öregasszony: Mit csinálok? Megyek?… Igen, megyek. De hagyjuk ezt. Most fog szülni a menyetek.
Házigazda: Miket beszélsz, anyám, összevissza?
Háziasszony: Édesanyád jár, elindult a …
Házigazda: Fehérnép, hát nem hallottad, hogy mit mondott? Most fog szülni a menyünk.
Mindhárman bemennek a fiatalok szobájába. Rémülten és némán figyelik, hogy mi történik. A fiatalok észre sem veszik. Fiatal férfi kétségbeesetten integet feleségének, hogy hallgasson. Fiatalasszony a fájdalomtól összegörnyed, vergődik.
Házigazda: Mi történik itt, fiam?
Háziasszony: Mi van? Mi történt?
Fiatal férj: Mi hogy történne? Semmi.
Háziasszony: Hogyhogy semmi! Te nem látod? Odanézz!
Fiatalasszony (próbálja visszafogni magát): Fáj a gyomrom. Semmi baj, elmúlik mindjárt.
Fiatalasszonyt figyelik mindannyian, rá van szegezve a tekintetük, ő pedig megpróbál egyenesen állni. Kétségbeesetten erőlködik, hogy ne ordítson, és hogy észrevétlenné tegye a szaggatásokat; szívja a fogát, eltorzul tőle az arca – de nem bírja tovább: térdből behajlik a lába.
Háziasszony (Fiatalasszonyra mutat): Látják! Na látják! Ó Istenem!
Fiatal férj: Nem, anyám. Csak fáj a gyomra.
Háziasszony: Adja az Isten, hogy így legyen. Kérsz egy kicsi vizet?
Fiatalasszony: Nem bírom tovább, vége. (Nyögni kezd, halkan.)
Fiatal férj (az asszony szájára teszi a tenyerét): szedd össze magad, mert elmúlik. Mindjárt elmúlik.
Fiatalasszony: Nem múlik el.
Házigazda: Mi történik itt?
Fiatal férj: Fáj a hasa. Erről van szó, édesapám.
Háziasszony: Nem, ez nem hasfájás, hanem szülési fájdalom. Tudom, mert láttam elég szülést. Szülési görcs ez, szaggatás.
Házigazda: Ó Uram, csak ezt ne!
Öregasszony: Ugye, megmondtam én.
Háziasszony: Jaj, jaj… És most mit csinálunk?
Fiatalasszony fájdalmai alábbhagytak egy kissé. Megnyugodott. De az arcán lévő hatalmas izzadságcseppek tanúsítják, hogy min ment keresztül.
Fiatal férj: Ugye, mondtam, hogy elmúlik. Láthatják, hogy elmúlt?
Háziasszony: Nem, nem múlt el. Csupán enyhült egy kis időre, aztán kezdődik megint.
Házigazda: Honnét tudod?
Háziasszony: Ha én nem tudom, ki tudja? Ejsze te? Az más dolog, hogy sok gyermekem meghalt. De hatszor szültem, minimum. Mondjuk ki nyíltan: ezek szülési fájdalmak.
Mind elhallgatnak egy pillanatra.
Fiatal férj: Hogy lehetsz ennyire biztos benne, anyám?
Háziasszony: Gondolom, hallottad, amit mondtam. Rajtad kívül még öt gyermeket szültem, átéltem ezt tehát néhányszor.
Nagy csend.
Házigazda: Biztosak kell lennünk benne. Itt nem tévedhetünk.
Fiatalasszony: Kész, elmúlt. Hasfájás volt az egész.
Öregasszony: Ez mindig így van. Először fáj, aztán nem fáj, aztán megint fáj, megint elmúlik, és végül…
Fiatal férj: Hogyhogy végül?
Házigazda (határozottan) : Menj a bábaasszonyért.
Fiatal férj: De édesapám!
Házigazda: Hívnunk kell a bábaasszonyt. Kötelesek vagyunk hívni. Ha nem szülési fájdalmak, akkor nincs gond. Akkor mindannyian megnyugszunk: mi is és ti is. Jobb ha megbizonyosodunk róla, hogy nincs gond, mint ha tétlenül sunyítunk.
Fiatal férj: És ha valóban szülési fájdalmak?
Házigazda: Hívd már a bábát, hogy jöjjön!
Fiatal férj: És ha szülési fájdalmak mégis? – azt kérdeztem.
Házigazda: Akkor azt tesszük, amit kérnek. Nincs más lehetőségünk. Hívni kell a bábaasszonyt.
Egy pillanatra elhallgat mindenki.
Házigazda: Tovább már nem vállalhatjuk a felelősséget. Az idő ellenünk dolgozik. Be kell tartani a törvényt.
Fiatal férj: De édesapám…
Házigazda (határozottan): Ismerjük a törvényeket. Nem veszélyeztethetjük a mások életét. A törvény előtt egyenlőek vagyunk. Mindenki megteszi ezt. Hívd már a bábát.
Fiatal férj: Nem hívom.
Házigazda: Hívnod kell.
Fiatal férj: Nem szülési fájdalmak ezek. Fájt még neki, elment a vécére, és elmúlt. Ti is látjátok, hogy elmúlt. Semmije sem fáj már. Várnunk kell még egy keveset.
Házigazda: Mit kell várnunk? Azt, hogy kezdjen el szülni?
Fiatal férj: Dehát nem fog szülni.
Házigazda: Honnét tudod te ezt? Nem lehetünk biztosak benne. És biztosnak kell lennünk. Azt mondtam: hívd a bábát!
Háziasszony indulna.
Fiatal férj: Anyám, állj meg! Ne riasszunk hiába mindenkit. Mi értelme van annak? Várjunk még!
Házigazda: Mire várunk még? Hogy elkezdődjék a szülés? Ne húzd az időt. Menj, és hívjad már.
Fiatalasszony: Anyám, állj meg! Nem látod, hogy elmúlt? Idenézz… Esküszöm, hogy nem szülési fájdalmak. Esküszöm…
Öregasszony: Akkor mitől félsz, gyermekem. Eljön a bába és megerősíti. Mi pedig megnyugszunk. Ugye, gyermekem?
Házigazda: Anyánknak igaza van. Biztosnak kell lennünk benne, és csak a bábaasszony tehet biztossá bennünket.
Fiatal férj: És ha mégis szülési fájdalmai vannak, és szülnie kell?
Háziasszony: Erre már válaszoltunk, nemde? Nem bűnhödünk mi is, mert nem jelentjük. Nem tudod, hogy az követi el a legnagyobb bűnt, aki az ilyen helyzetet eltitkolja. Nem tudod ezt?
Házigazda (határozottan): Biztosnak kell lennünk. Meglehet, hogy nem tartottátok be a számításokat, és hamarabb feküdtetek össze.
Fiatal férj: Ugyan apám, ilyen felelőtlennek képzelsz?
Házigazda: Akkor miért nem hívod a bábát? Miért? Mondd meg, hogy miért ellenzed? Felelj már, nem hallod? Miért teszed ezt? Monjad… végre.
Házigazda odamegy Fiatal férjhez és tépászni kezdi: előbb a kezét, aztán az arcát, majd a karját, így akarja levezetni csodálkozását és a mérgét.
Fiatal férj: Apám, nem úgy van, ahogy gondolod. Esküszöm, nem úgy van.
Házigazda: Akkor mitől félsz, te fajankó? (Tovább tépássza:) Be akarod mocskolni a képemet? A becsületemet? Olyanná akarsz tenni, aki két pénzt sem ér. Hát nem tudtál várni egy hónapot, te állat? Ha ura lettél volna a sliccednek, most nem lennénk bajban. Ezek után, hogyan nézhetek az emberek szemébe? Azt akarod, hogy rólunk beszéljenek? Arról a családról, ahol a férfi nem ura a saját bögyörőjánek, te szégyentelen. Ha egy csöppet vártál volna, nem idézed elő ezt a veszélyt. Nem veszélyeztetsz mindenkit. Kiközösítenek bennünket. Senki nem néz többé a szemünkbe. Nevünk megbízhatatlan emberek neve lesz. Semmirevalóké, akik veszélybe sodorják a falut, mert a lábuk között van a fejük.
Fiatal férj: Apám, mondtam már neked, hogy nem tettünk ilyent.
Fiatalasszony (fojtottan sír): Nem hágtunk át, apu, semmilyen törvényt. Nem feküdtünk össze idő előtt, értsd meg, kérlek.
Házigazda, végre, megérti, hogy túl messzire ment és megáll.
Háziasszony (kitépi a fiát a férje kezéből) : Elég volt, engedd el. Megmondta, hogy nem tett olyant.
Házigazda (lecsendesedik, feleségéhez) : Jól van. Akkor menj te a bábaasszonyhoz és hívjad. Ne vesztegessük az időt. Mozgás!
Háziasszony: Odamegyek, és mit mondjak neki?
Házigazda: Mondd azt, nem tudjuk, mi van a menyünkkel, és azért hívjuk, mert meg szeretnénk bizonyosodni, hogy van-e valami gond, vagy nincs. Mondd, hogy most vettük észre. De ne sugalljál neki semmit. Nehogy azt higgye, hogy húztuk az időt és nem jelentettük azonnal.
Háziasszony magára rántja a nagykendőt. A többiek izgalommal telve várakoznak. Fiatalasszony csendesen sír. Fiatal férj fülhallgatót tesz, zenét hallgat.

FÜGGÖNY

(Folytatjuk)

Fordította Zsehránszky István