„A vérfarkasok bőrén a rózsakarcolást.” Ilyen sorok bukkannak fel az áradatból, miközben a 15. alkalommal megrendezett Költészet Tavaszán ülök, és hallgatom a költőket.
Jó ötlet összehívni harmincakárhány költőt évről évre, megkérni őket, olvassanak fel, kötetet kiadni belőlük, szavalóversenyt rendezni, és kirándulást szervezni. Ha egy nap lehet a világ, mennyivel inkább lehet három nap a költészet.
Jobb lenne mégis, ha valahogy pihenhetne a közönség. Az áradat egyre hullámzóbb, egyre inkább maga alá temet, az ember fél, hogy nem hall meg minden rózsakarcolást; azt még hallja, hogy „az utolsó szerelem most is itt illatozik a házban”, de egyre nehezebb kibírni ennyi lírát, a versek nivellálódnak. Jobb lenne, ha a tolmács nem fordítana félre, ha a fordítások feszesebbek, költőibbek lennének. Biztos vagyok benne, hogy mindenki jó szándékú, talán csak a körültekintőbb szervezésen, a kiadói fordulók (szerkesztő, korrektor) és a határidők betartásán múlik, hogy elégedettebben menjünk haza.
És otthon beleszimatolhatunk a szerelembe.

Forrás: A jódeménység foka