Amíg a búvárnaszádból fegyver lesz

…Az első, természetesen igen kezdetleges vízalatti vizijárómű 1624-ben bukkant fel. Egy angol tervezte. Fából készült. Két óra hosszat tudott a víz alatt 3 méter mélységben megmaradni. 12 evezős mozgatta előre és hátra.
1692-ben egy francia gyártott fából, ovális alakú buvárnaszádot, amely 3 embert rejtett magába. Érdekes, hogy a tervező a naszád építésénél a most is érvényes elveket tartotta szem előtt.
Ezután hosszú szünet következett. 1773-ban azonban egy angol tervei szerint készült buvárnaszád már 24 óráig tudott a víz felszíne alatt maradni. De hadicélokra nem volt alkalmas.
1797-ben az amerikai Fulton — Napóleon támogatásával — szerkesztett buvárnaszádot. Ez 4 személlyel 8 méter mélyre szállt le és ott 4 órán át megmaradt.
A múlt század közepétől kezdve aztán gyorsabb ütemet vett fel a használható buvárnaszád szerkesztésére irányuló törekvés. 1851-ben egy bajor feltalálónak 7.9 méter hosszú, 2.7 méter magas, 35 tonnás buvárnaszád ja 10 méterre süllyedt a víz tükre alá, de ott a víznyomás összeroppantotta, a feltaláló és két embere azonban csodálatos módon megmenekült. Az összeszorított s a naszádból kiszabadult levegő felhajtotta őket.
Az 1861—64. évi északamerikai háború („Észak Dél ellen”) nevezetes időszak a buvárnaszád történetében. Megjelent az első hasznavehető vízalatti járómű. 1863-ban ugyanis két amerikai mérnök fémből megszerkesztette a hadicélokra alkalmas buvárnaszádot. Az első kísérletnél ugyan nyolc embere vízbefult, a második kísérletnél hat fő volt az áldozatok száma, sőt a harmadik kísérletnél az egész személyzet (kilenc fő) odaveszett, de a negyedik kísérlet eredményes volt. A naszád minden baj nélkül a víz színe alá szállt, majd megindult, aztán pedig megközelített egy ellenséges hadihajót és azt fel is robbantotta, de a robanás okozta hullámverés őt magát is elsüllyesztette s az egész személyzet halálát lelte.
Ugyanebben az évben egy francia buvárnaszádot is (450 tonna, 12 főnyi személyzet) gyártottak. Ez feltűnt az elméletileg egészen helyes megoldással, de igen szerény volt gyakorlati alkalmazhatósága.
1885-ben egy svéd, 1886-ban egy angol, 1887-ben egy dán, 1888-ban egy spanyol és francia feltaláló mutatott be igen elmésen megszerkesztett búvárnaszádot. Valamennyinek volt azonban egy nagy hátránya: a lassú mozgás a víz alatt.
1889-ben egy francia feltaláló állt elő igen figyelemreméltó típussal. Az ő 146 tonnás, 36 méter hosszú, 2.7 méter széles elektromotorral hajtott buvárnaszádja (9 főnyi személyzettel) 100 km utat tudott megtenni, gyorsasága víz felett 12, a víz alatt 7 tengeri mérföldre rúgott, fegyverzete 3 torpedócső volt. Egyáltalában a francia haditengerészetnek nagy érdemei voltak a buvárnaszád fejlesztése körül. Nem riadt vissza a sok balesettől.
A további éveknek ezen az alapon haladó francia, olasz és amerikai kísérletei jelentékeny fejlődést mutattak. Rövidesen, 1902-ben sikerült is olyan modellt szerkeszteni, amely kielégítette a harcszerűséggel szemben támasztott kívánságokat. Ezután a haditengerészetek sorra rendszeresítették a buvárnaszádot, mint a hadihajók egyik különleges típusát.
Érdekes, hogy a németek, akik elsők voltak a buvárnaszádnak mint a kalózháború legerősebb eszközének nagyarányú alkalmazásában, a feltalálók sorában nem jutottak szerephez. De nagyszerűen értettek ahhoz, hogy a „latin” ötletet „germán” rendszerességgel tovább fejlesszék. Csak 1904-ben kezdtek kísérletezni, mikor már meglehetősen üzembiztos olajmotor állt rendelkezésre.
1914-ben, a világháború kitörésekor a német haditengerészet 21 buvárnaszádot számlált hadiegységei között. Bizony, ezek még kezdetlegesek és rendkívül érzékenyek voltak. Több percig tartott, míg a víz alá merültek, vagy a mélységből a víz felszínére szálltak. Emellett nagyon kényelmetlen otthont nyújtottak személyzetüknek. (…)

„Bizony kalóz élet volt az… A z elfogott hajókból éltünk és nem tagadtunk meg magunktól semmit sem, nem mintha éhesek, vagy ínyencek lettünk volna, hanem mert ez a luxus reánk rendkívüli vonzást gyakorolt… Külsőleg igazán olyanok voltunk, mint a tengeri rablók. A búvárhajó belseje ugyanis a nevetségességig volt kihasználva és nem maradt sok hely az édesvíz számára. Volt ugyan édesvizünk is: különböző gépek és géprészek hűtésére kellett. De nekünk nem jutott. Ivás? Volt más innivalónk. A legfinomabb babkávé, egyenesen egy kávészállító gőzös rakományából, illatos tea, a legfinomabb likőrök… Aztán evésre a legjobb konzervek, a legfinomabb gyümölcs, szivarkák, amelyek illata az egész naszádot elkábította. De bizony víz dolgában rosszul álltunk és így a mosakodással is. A tengervíz a szappant nem oldja. Ehhez járult a motor petróleumgőze, amely bennünket rozsdabarna színnel vont be, bőrünket kicserezte annyira, hogy hajóskapitányok halálra ijedtek mikor ilyen borostás állú vörösbőrűekkel találták magukat szemben…” (…)

A háború folyamán épült buvárnaszádok vízalámerülési és felszállási gyorsasága erősen növekedett (egészen 1/2 percnyi időtartamra), gyorsaságuk is megnőtt némileg, de azért továbbra is igen érzékenyek maradtak. Megmaradt alapvető hátrányuk, ami könnyű sebezhetőségükben és vízalatti lassúságukban, valamint vízalatti vakságukban rejlett, ha olyan mélyre kellett leszállniok, hogy a toronyból kiálló periszkópjukat nem használhatták.

Forrás: Julier Ferenc: A búvárnaszád-háború. Vietorisz kiadás, Budapest, 1940.